32.
A Kázmér franczia stylben épült kastélyát jobbról hagyva, az ujvári feudális kastély tornyai tüntek fel egy fordulónál. Régi rabló lovagvár volt, a hajdani Nifforok rabláson gazdagodtak meg. Egyik ősük még magával Mátyás királylyal is összetűzött. Kuruczfajta volt ez a multban. Az időkkel aztán az emberek is lecsendesedtek.
A nagy kapun behajtva, portás szaladt eléjük és meghúzta a kapu előtti nagy harangot. A lakájok egész hada rohant eléjök. Itt azonban már az inasok modernizálva voltak. Egyiknek oly símára borotvált volt az ajka, mint a másiké. Udvariasan, mélyen bókolva álltak a kocsi előtt. És daczára, hogy még elég korán volt, mind fényes, fekete-sárga színű libériákban (a grófné kedvencz, bár nem családi szineibe) öltözve.
A széles lépcső alján ősz pofaszakállas, igen előkelő megjelenésű komornyik állott, mély bókokkal fogadva őket.
– Der Hochgeborene Graf ist eben aufgestanden. Hochdasselbe nimmt sein Bad.
A fiúk bólintva fejükkel, lassan felmentek a széleslépcsőn, a melynek falát a Niffor-ősök képeinek armádiája lepte el.
– Ez az utolsó divat – súgta Lőrincz Gábornak angolul – az ősök a lépcsőházakba és az előtermekbe kerülnek, nehogy az emberről azt mondhassa valaki, hogy tart reájuk valamit, de azért jó, ha minél több van… ha nincs elég, (nékünk tényleg volna, csak festve nem volt) veszünk hozzájuk egy tuczatot valami ódondásznál, mint a hogy a Tomi tette. Egy harmada e parókás urak és hölgyeknek a Tandlmarktból került ide, no de mindegy. Most már megvan mindegyiknek a legenda köre s ez a fődolog!
A lépcsőházon fellépdelve a nagy terembe jutottak, a melyet a mostani grófné izlése tökéletesen modernizált. Volt ott csecsebecse egy raktárra való. Bársony kis ellenzők, bronzocskák (patkók, lovak és más sport emblêm-ek), picziny, izléstelen porczellán- és majolika figurácskák, óriási virágvázák, tele makart bokrétákkal, itt-ott egy félholdat ábrázoló tükör, aranyozott katangkórók közé szorítva. Az asztalokon bronz- és szövet-rámákban a fényképek legiója, a kanapékon, szofákon keleti szövetek, a falakon meg a jó Isten tudja mi minden…
– Ah, a czivilizáczió. Hát fogott? – mondta halkan Gábor, gúnyosan mosolyogva.
– Bitte sehr euere Gnaden, der Hochgeborene Herr erwartet Sie – szólt a komornyik, s újra mélyen meghajtotta magát.
A fiúk követték a lakájt. Vagy tizenöt tarka«modern izlésű» termen keresztül haladva, a Tomi öltöző szobájába jutottak. Ott állott előttük Niffor Tamás gróf, ő felsége a király aranykulcsos vitéze, több lovagrend birtokosa, stb. stb… anya szűlt meztelenen. Sovány, száraz, hat láb magas testét két oldalról két inas dörgölte. Feje törülközőbe volt szorítva, bajusza két oldalt felkötve, – igazán alig nézett ki embernek, legföljebb csak egy ember árnyékának.
– Grüsst Euch, wie geht’s, – kérdte németül, s hosszú, keskeny, nedves kezét odanyújtotta a fiúknak.
– Jól volnánk hála Istennek, – felelt Gábor magyarúl.
– Én pár nap előtt jöttem haza véglegesen. Most már csak akkor utazom, ha kedvem tartja.
– No ez okos. Úgy gyerekek. Beg your pardon like Adan… pudl naket, de az orvos hideg ledörzsölést rendelt, el kell viselnetek pár pillanatig ezt a szegényes látványt, tudod, a Metzger-féle kúrával jár ez is. Karl, die Cigarren, – kiáltott komornyikjának, ki hajlongva átnyújtotta a szivarskatulyát a fiúknak.
– És családod, hogy van? – kérdte Lőrincz.
– Óh a Miczi gyenge. Nemsokára megint Franzensbadba kell mennie. A trónörökösné is hívja, meg a Tini és Elize is ott lesznek… No meg a kúra is szükséges neki. A babyk egészségesek, most kezdenek angolúl tanulni, olyan furcsák, a «ch»-t még nem mondják ki jól, mindig «esz»-t mondanak. Most itt van a Lolly sógornémis, ein Fesches Mädl. Ebben a lányban van vér, ennek majd nem kell Franzensbad! – és éles hangon nevetett, de úgy, hogy homorú melle csak úgy zihált belé.
– Na, jobban ezen az oldalon – dirigálta inasait – még nem tudnak maszirozni, pedig emez magától Metzgertől tanult. Az aztán a doktor és milyen kellemes társaságot tud maga köré gyűjteni, mióta császárnénk ott járt, azóta fashionable Metzgernél születni újjá. Én is minden nyáron eljárok hozzá. Szegény Miczimet meg határozottan halottaiból támasztotta fel… Minékünk mindnyájunknak nem ártana koronkint egy ilyen kúra. – És ismét nevetett. – Volt a kaczagásában valami vén asszonyos csak úgy, mint a Miklós bácsi nevetésében. Arcza eltorzúlt, alig látszott a sok ráncztól, halvány, mélyen beesett zöldes szemei még jobban eltüntek a ránczok alatt. Látszott rajta, hogy régen jött a világra s azóta folyton vénűl.
– Most itt van nálam a Stázi tante is. Tudod, nem fért meg a Crescence nénivel, nem jöttek sehogyse ki. No, de csoda-e? Amaz férfias, katonás öreg asszony, emez meg csupa nyafogás. Mintha csak porczellánból volna; – mondta és homorú mellét kifeszítette. – Sok bajunk van vele. A tulsó toronyban lakik, a két komornájával – három szobában. Képzeljétek, egy idő óta az a rögeszméje, hogy nem jár le ebédelni. Azt mondja, nem birja ki nálunk a lármát. Hát a Crescence vendégeinek zsibvásárját hogy bírta ki harminczesztendeig, épp csak azóta, mióta az öreg Feldzeugsmeister meghalt. Én különben nem bánom, ha nem is jár le… unalmas nagyon. Mindig ugyanazt a néhány dolgot hajtja: a prágai bálokról, a Ferdinánd császár udvaráról regél. Végre is magamhoz kellett vennem, bár a Miczi sírógörcsöt kapott három napra. Nem akarta, de egy világért sem. Azt mondta, nem bírják ki az idegei… Kibirták. Elvégre is, csak nem lökhetem ki az utczára őt, egy Sonderburg herczegnét, ki még hozzá Niffor-leány. No, de elég az öregről. Hát te Gábris hogy vagy, mióta visszajöttél?… Mit csináltál Londonban, Párisban? Irígylésreméltó fiú, mióta csak kibújt a tojásból, mindig utazik. Jártál sokszor az operabálokba… és a Bullier meg van még? Hallottad Thérésát? Na, ez már öreg lett. Most persze, Felicia Mallett járja. Ezt a couplet-ét ismered? – erre egy régi, ősrégi couplet-t kezdett fütyülni, a melyet már húsz esztendeje, hogy fújnak a boulevardokon.
– Az operába sokat jártam. Mentem mindenhová, az élet mindennél jobban érdekel.
Aztán észrevéve magát, hogy magas húrokat penget, hirtelen elhallgatott.
– Gábor sokat látott – segítette ki bátyját Lőrincz – irígylem érte.
– Irígyled? Ezt ugyan jól adod. Hisz csak rajtad áll, hogy utazzál. Nyitva előtted a világ – mondta éles hangon vihogva hozzá.
Ezalatt a két inas lassan felöltöztette. Az egyik a harisnyát húzta a lábára, a másik a czipőjétgombolta. Majd a komornyik sütő-vassal lépett melléje és bajuszát kezdte kondorítani. Erre aztán elhallgatott.
Gábornak úgy tünt fel, mintha beszéde alatt valaki tűhegygyel az asztalt kopogtatta volna, olyan üres vékonyka volt mindaz, amit mondott.
A csendet Lőrincz szakította meg, a Tomi versenylovairól kérdezősködött. Erre ismét megeredt a nyelve és beszélt sokat, hosszan, bár még erről se valami nagy szakértelemmel.
Ezalatt tökéletesen felöltözött. Ott állott most a két fiú előtt, mint egy hat láb magas ruhával teleaggatott Kleiderstock, koczkáktól ellepett hórihorgas termetéhez pompásan illettek a kifésült ritka savószín favoritjai és kenderszínű, hosszú bajusza. Fején angol vadász-kalap volt, magas lovaglócsizma a lábain. An accomplished gentleman!
– Lemegyünk Miczihez?
– Még nincs készen. Ilyenkor teázik csak, s reggel – köztünk legyen mondva – infámis rossz kedve van. Jobb később bemenni hozzá…
– És Lolly grófnő?
– A sógornőm? Már azóta bizonynyal két lovat lovagolt agyon. Azt nehezen találjuk meg villásreggeliig.
– Akkor tán Stázi nénihez mehetnénk?
– Már oda csak menjetek egyedül fiaim. Én mindig fekete kávé után (ilyenkor van a legjobb kedvem) szoktam felmenni hozzá. Egyszer naponta elég a jóból.
– Így hát határozz te…
– Mi jut eszetekbe fiaim? A mit parancsoltok s a hová parancsoltok. Your obedient servant. Menjünk be tán a Hanzihoz, a sógorom is itt van…
Klienigstein Hanzi gróf dzsidás főhadnagy, a harmadik szobában lakott. Már a folyosóra kihallatszott a hangja, valami bécsi kuplé-t dalolt.
– Ah grüsst Euch! Na wie geht’s? – s aztán hirtelen infámis kiejtéssel átcsapott a magyar nyelvre:
– No, mióta vagytok itt? Lesz mulatság! Lollynak két tánczosa. Már megunta velem a dreischrittezést – kiáltott, felugorva fekvő helyzetéből.
– Jere velünk Hanzi, bejárjuk az istállót.
– I’ geh nicht. Tank schén. Ma már lenn voltam. Veszekedtem a lovászokkal. Korán keltem fel, Lollyt kísértem el lóháton. Ez a kurucz lány még mindig kifáraszt. Járjatok mindent körül, addig majd én kiszívok egy csibukot s majd lenn Miczinél találkozunk.
Ezzel végig hempergett a kereveten, felkapott maga mellől egy bécsi élczlapot, lábait égnek emelve, az előbbi bécsi marsot fütyülte tovább.
Tomi és a fiúk elébb a kastélyt járták be.
– Gábornak meg kell mutatnom az ujításokat. Már vagy három éve, hogy nem járt itt.
– Nem, még kettő sincs egészen.
– Nos látod, ez most a nagy salon. Azelőtt is az volt, de azt a sok ostoba stukkot, régies díszt, leszedettem a falakról. Unalmasak voltak. Az ősöket meg a lépcsőházba dugtam, ezt a divatot aPauline herczegné (hiába csak neki van legjobb izlése Bécsben) hozta be. Les ancêtres à tout le monde, même au mendiant qui passe, így beszélt, a maga utólérhetetlen párisi accentusával. És kiakasztotta azokat, a kiknek köszönheti, hogy az udvarhoz járhat, az előcsarnokok és a lépcsőházakba. Pas mal ça. No aztán ezt a salont a Miczi rendezte be. Csupa joujou. Csinos, hasonlít rá. Szép csecse-becse, csak egy kicsit fárasztó, ez itt mellette meg a boudoirja. Ezt a bécsi Fix és Pertois rendezte be… Ez meg a dohányzóm. Tetszik? Csupa keleti szövet, a sportképeket meg Londonból hozattam. Ez mellette az agancs-szoba. Látod, merész vagyok és öntelt, nem szégyenlem kiállítani a – szarvaimat. Ezt nem mindegyik férj merné megtenni… Ez a szoba a Miczikém büszkesége. Ça prouve sa vertu épatante!…
A két fiú csak nézett s hallgatott. Végre az agancs-szobában Lőrincz szólalt meg. Egy párt megdicsért, egy párt megbámult.
– Innen egy kis külön lépcső az istállókba vezet… jertek, menjünk le.
A porczellánnal kirakott falú istállókat bejárták, mindegyik lónak pedigree-jét, tulajdonait, árát elmondotta Tomi, végre az istálló végében egy kis dohányzónak berendezett fülkébe tértek. Itt hevert egy török kereveten, igen rövid lovagló-ruhában, férfias szalma-kalappal fején, nyitott kabátkában, férfi nyakkendővel – a Tomi sógornője: Klienigstein Lolly grófnő.
Meglátva a vendégeket, nyugodtan fölkelt, odajötthozzájok, elébb Lőrincznek, majd Gábornak katonás mozdulattal kezet nyújtott, Tominak meg odatartotta a homlokát, a melyet az bágyadt csókkal illetett.
Közép magasságu leány volt, ki azonban magasnak látszott így, ebben a férfias testhez álló lovagló-ruhában. Sötét, vörös-barna haja finom, selymes fürtökben övezte fejét. Homloka elefántcsont fehér volt, csak úgy, mint arcza és kezei. Sötét-barna szemöldei, pillái beárnyalták kékeszöld szemeit. Finom keskeny orra egy pillanatra megrezdült, sápadt ajkai is megrezegtek. Egyik kezével a haját símogatta, a jobbjában levő lovagostorral pedig amazonját ütögette. Egy pillanatig szembe nézett Gáborral, de egyenesen beletekintve a szeme fehérébe. Majd ismét leereszkedett a kerevetre.
– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam a Sámsont. Szörnyű kemény szája van. Ma is megugrott volna vélem, ha neki nem irányítom egy szántóföldnek, a melynek göröngyei aztán kifárasztották… úgy tíz percznyi száguldás után lassú ügetésbe csapott át s végre – tette hozzá felvillanó szemekkel – beadta a derekát. Hát maguk mikor jöttek? – kérdte most már egykedvű arczczal.
– Tán egy órája, éppen csak a Tominál voltunk fenn, meg az ujításokat néztük meg.
– Igen, még a Sattel-Kammert mutatom meg nékik, meg az uj lovardát.
– Az egyik tán itt maradhatna velem. Tánmaga Gábor, Lőrinczczel eleget élveztem már a télen… nevetett föl hangosan.
– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.
– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.
Tomi és Lőrincz – (az utóbbi kissé sértődve) folytatták útjokat, Gábor meg leült melléje. Pár pillanatig, a míg amazoknak a léptei elhangzottak, hallgatott mind a kettő, majd Lolly szólalt meg:
– Rég nem láttam.
– Innen-onnan két esztendeje.
– Hosszú idő. Emlékezik miről beszéltünk utolsó este a Kázmér installátióján?
– Emlékszem.
– Tudja-e, hogyakkornékem sok mindent beszélt és pedig olyan nyelven – hogy akkoraztmég nem érthettem. Ma már felnyíltak a szemeim…
– A szerelemről beszéltem.
– De nem a maga szerelméről; mondja, ismer ma már?
– Nem tudom, mennyit változott.
– Miért nem mondja, hogy nem tudja mennyivel lettem jobb, mint voltam… Rosszabb lettem. Erőszakosabb vagyok mint voltam, tele vagyok szeszélylyel. Ha férfinak születek, tán lesz belőlem valami… Asszonynak születni!… azt hiszi, mint fiatal leány, élek? Élet ez? Ezek nem értenek s én erőtlen vagyok.
– Nem értik? Hát értesse meg magát.
– Kivel?
– Azzal, a kit majd megszeret.
– Én szeretni? Ugyan kit? – kérdte büszkén kihúzva a derekát. – Én… én? Azt hiszi, én szeretni tudnék? Hideg vagyok mint a jég… nézzena szemembe, úgy nézek én ki, mintha szeretni tudnék? – És szembe nézett Gáborral. És Gábor úgy látta, mélységes szerelem beszél a szemeiből s a mellett mégis úgy érezte, hogy az a lány, midőn hazugnak akarta volna föltüntetni magát, igazat mondott. Hidegnek hazudta magát s valóban az volt.
– Nem ismeri önmagát.
– Azt hiszi? – felelt gúnyosan a lány s ajkának egyik szélét megvetően lehúzta. – Lássa Gábor, maga érdekel, magának szívesen elmondanék egyet-mást… beszélnénk arról, a mit én magamról és az életről hiszek… Ezek? Untatnak. Adjon egy czigarette-t. Köszönöm. Egyszer majd este beszélünk mindenről. Jőjjön, menjünk most utánok, kiváncsi vagyok, a sógor mi mindent hadart már azóta össze Lőrincznek… Azt úgy se fogja megbocsájtani, hogy magát egy pár perczre lefoglaltam.
Az uj lovardában találták meg őket, Tomi a porond közepén ágált, Lőrincz meg áhitatos arczczal hallgatta.
– No látjátok fiúk, ez az új lovarda… Az a páholy ott szemben, a nézőknek van fentartva. Ha van kedvetek, rendezhetünk egyszer Carousselt, Lolly pompásan lovagolja a magas iskolát, Hanzi kitünő akrobata és reifspringer, Lőrincz ugrató iskola, én bohócz…
– Igen, te bohócz lész, – mondta Lolly nevetve – érdekes épületes látvány lesz és Miczi nem lép fel szintén?
– Ugyan ne csúfolódj. Hisz te legjobban tudhatod, hogy az ilyen carousselek most mennyire divatban vannak. Nézd a Molier-félét Párisban, az egész társaság részt vesz előadásain, hisz tudod, hogy Teréze herczegné is rendezett egyet tavaly Pardubitzban és te nevetsz? Hiszen tudom, hogy te is lovagoltál egyszer a bécsi carousselen.
– Édesem, én nem a czirkuszodon, hanem rajtad nevetek.
– Ah, dear lady, ez már más… Ezt megbocsájtom… De tán menjünk, a Miczi bizonynyal vár reánk. Menjünk, azóta tán már fel is öltözött.
– Igaz a, menjünk. Én hamarosan átöltözöm, aztán feljövök a salonba.
Ezzel Lolly katonásan megcsóválva feje felett az ostort, üdvözölte a társaságot és kisietett a lovarda hátulsó ajtaján.
Tomi, meg a fiúk, a kastély felé tartottak.
A nagy terraszon óriási kasmir-kendőkbe burkolva Miczi grófné tünt fel, ki meglátva őket, integetett nekik valamit. Mit? nem értették meg.
Felérve a terraszra, idegesen fogadta őket.
– Quelle maladresse, hiszen kiáltottam reátok! Miért nem álltatok meg. Most megint egy lapomat elrontottam! – nyafogta, egy kis fényképezőgépet szorongatva a kezében.
– Felvételt akartam rólatok csinálni. Most egy platnival kevesebbem van!
– Bocsáss meg édes Miczim, de nem értettük meg jeleidet, – esengett Lőrincz, kezet csókolva unokanővérének.
– Miczikém látod, délután csoportba állunk, úgy majd levehetsz.
– Már megint bosszantasz? Nem tudod még, hogy ki nem állhatom a csoportképeket. Hisz az nem művészet! Csak a mi váratlan, az érdekel. Milyen szép képet lehetett volna rólatok csinálnom, kitünőek voltatok mozdulatban… C’est á pleurer. Quelle scie!
Ezzel fehér sálját összébb húzva a mellén, fáradt hangon, nyávogva a férjébe kapaszkodott.
– Ah, olyan fáradt vagyok, ha tudnátok, milyen rosszul érzem magamat! Nem birom már soká, érzem… Az idegeim napról napra gyengébbek lesznek, most már a coffea sem használ. Pedig most egy német tanárral vagyok levelezésben, az gyógyít. Nem hiszem, hogy egészen ki tudna gyógyítani… szegény gyermekeim árvaságra fognak jutni. Susogta s egész testével, a mely oly picziny, oly parányi volt – a férjére dőlt.
Kicsinyke, piczinyke asszony volt, sápadt, sárgás arczbőrrel, világos-szőke majdnem fehér hajjal és szemöldökkel. Világos sárgás-zöld szemei is oly kicsinyek voltak, hogy alig látszottak ki gyér szempillái alul. Pirosas orrát kivéve, arczán minden összefolyt. Haja rövid fürtökben övezte fejét, csak hátul a dereka közepéig lógott le két hosszú lokni. Egyik kezében a fényképező-masinát, a másikban egy nagy sárga liliomot tartott, amelyet koronkint bágyadt mozdulattal az orrához emelt. Lassan, mászva a salonig jutottak, ott férje odavezette egy chaise-longuehoz, a melyen megtört mozdulattalvégighullott. A liliomot egy kis üvegedénybe tette, aztán vékony hangon kérdéseket intézett Gáborhoz.
– Hát visszajöttél? Ennyit útazni! Borzad a hátam, ha rágondolok. Milyen fáradság csak innen Bécsig eljutni, tökéletesen összetör mindig ez az út… és te az egész világot összekóboroltad! Aztán mit láttál… kérlek, azért ne mondd el mind egyszerre, mert beleszédülnék. Tudom, sokat. Láttál már gyorsvonatról felvett képeket? És a platinotypie mennyire haladt?
Gábor elmondta, a mit a fényképészetről tudott… Nem elégítette ki Miczit. Fáradtan ásított beszéde alatt, majd egyszerre a levesét kezdte szörpölni, a melyet egy inas hozott be néki.
– Német professzorom ajánlotta, hogy mielőtt villásreggeliznék, egy csésze bouillont költsek el. Untat, de megteszem. Honnan jöttök?
– Ah igaz, még nem is mondtátok.
– Niki bácsitól, felelt Lőrincz.
– Quelle scie, csak nekünk ne kellene hozzá járni. Hisz’ egész bolond ez a vén ember. Képzeld, mit tett velünk a multkor? Bébét, kinek a keresztapja, elküldöttem hozzá a dajkával. Én nem mehettem velük, mert migrainem volt. Tudod, mit csinált ez a vén bolond? Na! a bébének pár aranyat adott és Mariankát, a dadát pezsgővel kinálta meg, úgy hogy… na igen…
– Mondd ki, mondd ki édesem, – szólott közbe férje. – Marianka erősen be volt csípve, mikor haza jött. Dalolt, főkötője meg a nagy máslija egészen félre állt…
– Kicsibe múlt, hogy a babit el nem vesztette az úton, – folytatta Miczi savanykás hangon férje szavait.
A két fiú hangosan elnevette magát.
– Én nem találom nevetségesnek, sőt inkább szomorúnak találom a dolgot, – jegyezte meg élesen Miczi – nem tudom hová jut, ha így folytatja.
Lolly lépett be az ajtón, halvány lilaszínű batiszt ruha volt a testén, óriási szalmakalap, tele szedve lila orgona virággal a kezében. – Ugy-e hamar kész lettem? Így kéne urainknak is öltözni. Tudom, hogy a Hanzi meg a Tomi órákig időznek álló tükreik előtt… de tán még a Lonczi gróf is.
És nevetve végig nézett Lőrincz gondozott ruháján.
– Te, te édesem, mindenben különcz vagy, ne akard férjemet Hanzit, meg Lőrinczet magadhoz hasonlítani.
– Az vagyok, különcz. Nem szeretem a piperődzést, sem az unalmas udvarolgatásokat. Imádom a szabadságot, lovon három határt bejárnék. Imádom, ha tánczközben ülve nem maradok. Semmit se szeretek annyira, mint két kézzel hányni ki az ablakon a pénzt, egy urat ismerek csak s azt – a hóbortos Lollynak hívják!
– Milyen genre, milyen genre, – susogta Miczi és nagy legyezője mögé rejtette sápadt, savószínű arczát. – Tiens papa, még ma nem is láttalak, rebegte kissé felemelkedve a kerevetről s oda tartva homlokát egy magas szikár embernek,ki e perczben lépett be az ajtán s a ki typusa volt az osztrák diplomatának. Símára borotvált áll, síma modor, síma, semmit mondó, folytonos mosoly. Kissé nyafogó, elmosott beszédmodor, a melyet Miczi leánya is örökölt tőle. Klienigstein volt. Sovány szikár újjait hidegen oda nyújtotta a fiuknak s aztán oda ült leánya lábai elé a chaise-longuera.
– Későn keltem fel, mondta fontoskodó arczczal, tegnap éjjel pár sürgős levelet expediáltam el.
Klienigstein leghosszabb időt a stuttgarti követségnél töltött. Használható «Kleinmeister» volt, ismerte az embereket s jól tudott bánni velök.
Most, mióta megvált a diplomatiától, a telet hol Bécsben, hol Pozsonyban tölti, a nyarat pedig vágvölgyi kis bírtokán. Kedvencz gyermeke Lolly, kire büszke, ő tudja miért. Miczit tűri, Hanzi kétségbeejti, hisz minden évben pár ezer forint adósságát kell kifizetnie.
– Eh bien, édes öcsém, mondta Gáborhoz fordulva – örülök, hogy haza jöttél, vártunk. Gyönyörű nevelésben részesültél, egy diplomatának is bevállna. Édes atyád európai ember volt, a mely typus még a kettős pátriában is ritka. Reménylem, mint ilyen, jól fogod magadat közöttünk érezni és gyakran lesz szerencsénk hozzád…
Miczi és Tomi is észrevették, hogy eddig bizony igen kevéssé voltak udvariasak Gáborral s egyszerre szólalt meg mindkettő:
– Éppen mi is azt gondoltuk Miczivel, itthon kell magad nálunk érezned…
– Minálunk Európában van az ember, tudod, – tette hozzá Tomi fontoskodó arczczal.
Gábor meghajtotta magát s eszébe jutott neki Ádám mondása, hogy a czivilizátiót Ujváron a water closeteken kezdték el.
A komornyik halkan jelentette, hogy tálalva van. Gábor Lolly mellé került. Midőn már mind ültek, Hanzi rohant be, nagy lármával, flanell ingben, rövid térdig érő nadrágban, egy csíkos tennis kalapot lobogtatva.
– Oh pardon meine Herrschaften, lármázta széles taglejtéssel. Megcsókolta nővéreit, kezet fogott az urakkal.
– Ein capital Wetter, kiáltotta – ma tennisezünk Lolly ugy-e? ein pyramidal Spiel!
Lolly nem figyelt reá, Gábornak beszélt.
– Lássa, így élünk napról-napra, azt se tudom lét-e ez? Mit tegyek, csak úgy kell vegetálnom, mint a többieknek. A papának néha felolvasom a lapokat, szeme gyenge már szegénynek! Különben sport és mindig sport. Tulajdonkép unom. Új után vágyom!
– Magán áll, miért nem változtat életén?
– Hogyan? Egy leány!
– Hát télen olvashatna, dolgozhatna.
– Nem lehet, világba kell járnom, még pedig – mondta keserűen nevetve – nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel, nehogy Schmudl-comtesse legyen a nevem. Férjhez menni a hívatásom.
– Akárkihez?
– Nem, ahhoz a kinek én tetszem s a ki nekem tetszik.
– És magának mi tetszik rajtunk? A sport persze, meg a chic.
– Azt hiszi?
– Nem tudom, csak kérdem.
– Ha azt hiszi, ám higyje. Aztán Miczihez fordult – szomszédom kesernyés, látszik, hogy Niki bácsitól jő s a sok pávahus megártott néki.
– Ah! Ihr kommt vom Alten? ujjéh! saubere mulatság, – rikácsolta Hanzi – a multkor, mikor ott voltam nála, majd csak hogy az ingemet ott nem hagytam, mindenemet elnyerték ferblin.
– Mint már igen sokan, – jegyezte meg élesen Miczi.
– Madárkám ne csicseregj, nesze kendermag – tréfált Hansi s egy pohár burgundit töltött neki, a melyet a fiatal asszony egy hajtásra kiivott.
– Érdekes öreg ember, védelmezte Nikit, tán koráért, Klienigstein. – Az utolsó magyar olygarcha – tette hozzá fontos arczczal.
– Ugyan hagyd el petit pére, én nem találom, hogy magyar volna – mondta Miczi, piskótát mártogatva egy pohár burgundiba. – Il n’a pas de savoir faire. Ezzel a költséggel háromszor annyit is mutathatna… aztán meg kinek ez az egész parádé? A megyebeli hét szilvafásoknak? Ugyan érdemes is ezeknek kipakkolni azt a szép régi ezüstöt, meg a bécsi porczellánt (no ezért irigylem, csak odaadta volna babynak keresztajándékul!) meg a cseh kristályt! Kár ezeknek az az arany villa, meg a kés. Ezek ujjaikkal is megennék a libapecsenyét.
– Ne nézd le annyira a libapecsenyét Miczi, jó az. Jobb, mint azok a pávák, meg gyöngytyúkok, melyekkel néha megtraktál…
– Lollymaa libapecsenyét pártolja, mit weidlingauer Erdäpfel salade!
– Igen Hanzi. Te sokszor ettél libapecsenyét és jól esett, meg én is. A kadét-iskolában örültél, ha kaptál valaha egy jó falatot. Én is a sacré coeurben. A libapecsenye jobb, mint a saláta vagy a retek főzelék, a melylyel a nénénk naponta kedveskedett nekünk.
– Én szeretem is, szánom is az öreget – kezdte újból a tárgyat Gábor, ki úgy érezte, védelmére kell a Niki bácsinak szállnia, már azért is – a mit az éjjel Poldival megbeszéltek. Meg aztán, Niki bácsi is Márfay! Úgy érezte, mintha őt támadnák ezek a Nifforok. Így ébredt tudatára annak, hogy bizony mégis százados gőg rabja csak úgy, mint a többi.
– Aztán kinek is mutatná azokat a régi olasz arany-késeket, hisz nem jár hozzá senki.
– Ki ennek az oka? – kérdé ingerült hangon Miczi – ő maga. Jaj, de azok a kések nagyon szépek. Ezt is egy Niffor-leány hozta a családotokba…
– Igen Miczi, az, ki aztán hét uradalmat pazarolt el ilyen csecse-becsékre, – felelt meg neki Gábor.
– Hja öregem, az ízlés sokba kerül, – vágta vissza Lőrincz idegesen.
– Az ízlés ingyenes dolog, pénzért nem lehet megvenni.
– Csak vagyon kell hozzá, hogy kifejlődjék – mondta Tomi és büszkén mosolyogva tekintgetett hol jobbra, hol balra, hogy ő most milyen okosat mondott.
– Lassan, lassan Tomus a szententiákkal! Ne beszélj hát szeretett sógornőd ellen, kinek nincs pénze. Mert máris szégyenlem olcsó kis batiszt ruhámat…
– Lolly tu es une déesse! Sie ist ja eine Göttin. Te rólad ki beszélne, kit annyira ünnepelnek mindenütt.
– Lolly egy capital Weibchen. Büszke vagyok rá, hogy a húgom, meg hogy én tanítottam lovagolni.
Most Miczi, kit úgy látszik nagyon untatott a társalgás, egy nagyot ásított.
– Tudjátok, szólalt meg éles hangján – hogy a multkor nagyon meglepett valami. A Bajmóczyaknál a borsót a leves után servirozták. Az emberek már igazán nem tudnak hová lenni feltünési viszketegből.
– Az lehetetlen, kiáltotta Tomi a legnagyobb meglepetés hangján, est-ce possible!?
A két fiú összenézett. Lolly hirtelen közbe vágott.
– Igen, úgy volt Tomi sógor, csodálkozol? Pedig úgy volt. Die guten alten Sitten… ach Sie vergehen! mondaná Stázi néni és sóhajtana hozzá. A mi pedig Bajmóczynét illeti, hiába affektál a konyhájával, ha öltözni nem tud. A kivágott czipőit gummi-szalaggal erősíti a lábaihoz. Ez pedig nagy ortografikus hiba… folytatta Lolly a lehetőlegkomolyabb arczczal s fél szemmel Gáborra tekintve.
– Az én kis leányom mindig csúfolódik. Kicsinyesnek tart minket azért, mert ilyen dolgokat is észre veszünk. Pedig nincs úgy. A ki azt ambitionálja, hogy ő legyen a pesti elegantia főkolomposa, annak valóban elegánsnak is kell lennie. Mindent tökéletesen – ez a jelszavunk, úgy-e kis leányom?
S a vén diplomata feltéve monokliját, leánya arczkifejezését vizsgálta. Tekintete hideg volt, de azért mosolygott. Leánya csókokat hányt felé: – a petit pére bölcs és én egy ostoba liba vagyok. Bocsásd meg, hogy már megint libáról beszélek, – fordult nővéréhez felnevetve.
Az asztal két alsó végét ellepő «udvar» áhitatos arczczal hallgatta beszédüket, de szólni egyik se mert. Itt már más szerepök volt, mint a «régies» házakban. Itt csak «decorativ» volt a szereplésök s csak néma szerepre voltak kárhoztatva. Csakis az angol kisasszonyhoz szólt egyik-másik nagy ritkán, hogy így alkalma legyen tökéletes angol kiejtésének fitogtatására.
A reggeli végeztével, midőn Gábor átvezette Lollyt a salonba, egész közel símult hozzá:
– Lássa, a mindennapi kenyerem, súgta szakgatottan – ezzel élek, bocsássa meg hát, ha én magam se vagyok jobb a többinél.
Gábor nem felelt szavaira. Majd Lolly a zongorához ült s szilajabbnál szilajabb bécsi keringőket kezdett el játszani. Fekete kávé alatt lejöttekMiczi gyermekei, hatan, a legidősebb egy kis kilencz éves fiú, a többi mind leány. Szépen felkondorított, kivágott ingű, majd csak nem meztelen babyk voltak. Előbb a mama kezét csókolták meg nagy udvariassággal, majd sorra a társaság tagjai előtt csináltak bókot. Öt percznyi időzés után franczia bonne-juk s angol nevelőjük kíséretében lementek a parkba játszani, de csak mértékletesen, hogy londoni ruhájukat be ne piszkolják.
Lőrincz dicséneket zengett róluk, Gábor is dícsérte, hogy szépek.
– Csak kár – mondta – hogy kissé sápadtak.
– Miczi meg kifejtette, hogy el van ragadtatva, hogy oly sápadtak.
– Csak nem lehet olyan szinük, mint egy…
– Plebejus gyermekének, egészítette ki szavait Lolly és kitánczolt a salonból.
– Igazán már nem birni ki vele, napról-napra kiállhatatlanabb lesz, – súgta Miczi meglehetős hangosan férjének.