33.
– Nos? – kérdezte Lőrincz, midőn szobájába vonulva egyedül maradt fivérével.
– Olyan mint volt, olyanabb. Nem hiszek, nem hihetek néki. Nem értem. Ha tanulmányozom, azt hiszem a legegyenesebb, legderekabb lány a világon, ha szívemre hallgatok (a mely pedig szereti) az ellent mond… az azt mondja hideg, számító. Tán tévedek, én alig ismerem, de vonz hozzá valami, olyan…
– Olyan, mint a pozsonyi – bécsi és pesti divatos kisasszonyok egy része most.
– De a mi ezen a typusnál épp a legrokonszenvesebb, a majdnem férfias szókimondás… az, úgy érzem, nála csak csinált… És mégis, úgy látom, ez a leány örvénybe sodor – mi lesz velem, ha elveszem? Félek, nem tudok parancsolni neki. Pedig az kell, hogy ura, parancsolója legyen az, a ki elveszi, még akkor is,haőszinte s ha nem, akkor még inkább…
– De hát miért szereted éppen Őt!
– Furcsa kérdés öcsém. Voltak az idegenben szebbek, sokkal jobbak nála…
– Azt hiszem, szeret.
– Azt tudom, hogy engem választott férjének. Miért éppen engem? – Ezt már nem tudom. Miért nem téged, hisz te gazdagabb vagy, mint én… te… Niffor vagy.
– Óh te együgyű Márfay – nevette Lőrincz – én vélem Tomiéknak más terveik vannak. A fiók Bálványossy herczegnőt akarnák elvétetni velem. Ez jól festene a családfán, meg ezek a Bálványossyak egész Bécscsel rokonságban állanak, a Kaiserstadt legünnepeltebb comtesse-e a Julia. Nagyot lendítene társadalmi állásunkon, ha elvenném.
– És azt hiszed Miczi olyan rossz nővér, hisz te sokkal jobb partie vagy, mint én?
– Miczi olyan nővér, mint a milyen anya. Hisz neki is csakúgy mint Tominak, más életczélja mint Bécsben szerepelni, nincs. Egész picziny agyvelőjüket, szívüket ez az egy szó «Bécs» feküdte meg.És ha látnád, hogy imponálnak bécsi kétes sikereikkel a vidéknek! Se hal, se hús, ez az egész Tomi. Pauline herczegné egész jól jellemezte a bécsieskedő magyarkákat: «Hongrois je daigne, autrichien puis, nullité je suis!»
– És te Lőrincz elveszed a kis herczegnét?
– Te kérded ezttőlem. Hát nem ismersz?
– Deismerlekfiam.
Gábor szemében Lőrincz egyik legkedvesebb tulajdona az volt, hogy nyoma se volt egyéniségében a családi gőgnek, s a túlcsapó snobismusnak, a czímkórnak, mely a magyar társadalom nem egy rétegén rágódni kezd. Sokkal nagyobb úr volt, semhogy snob lehetett volna.
– Köszönöm Gábor, ez jól esett, tudom, a legtöbbször megértesz.
– Legtöbbször, mondod, nem mindíg?
– Néha nem, de erről máskor.
– Csak arra rá szoknál, ha valami nyomja lelkedet, hogy azt kimondjad. Látod, családjainkban mindig az volt a baj, hogy soha ki nem magyarázhatták, ki nem beszélték az emberek magukat. Nekem mindig, mindent meg kell mondanod… Érted?
– Néha azért nem szólok, mert félek, megsértenélek azzal, a mit mondanék.
– Ettől soha se félj. Te sohase sérthetsz meg engemet, ezt tudod, hiszen minden, mi tőled jő, egyszeribe szeretetté simul át… Hát mi a baj öreg fiú?
– Semmi bátyám, semmi. Kicsinyes semmiségek,ha voltak, elmultak már rég… Hát mondd, meddig maradunk még itt?
– Addig, a míg te akarod.
– Ez egészen tőled függ, de…
– De?
– Ha úgy tetszik, menjünk haza holnap reggel.
– És Kázmér bácsi?
– Hagyjuk őt jobb napokra. Hisz úgy is haragban van ezekkel valamennyi.
– Ez tán nem ok arra, hogy mi illetlenek legyünk vele szemben.
– Igaz… de…
És Gábornak engedett. Azt hitte, így lesz jó. Másnap haza mennek. A két fiú karonfogva felfelé indult Stázi néni lakosztályába.