34.
Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt a lakosztályába vezető csiga-lépcsőn. Mindennapi rövid sétájáról tért vissza. Fején fehér főkötő volt, halvány lila-színű szalagokkal ékesítve. A főkötő alul simára lefésült galambfehér hajfürtjei kandikáltak ki. Sovány, piczi, öreg asszonyka volt, kiről azonban lerítt az előkelőség. Apró, tipegő járása, hajlott sasorra, mélyen fekvő szürke szemei csakúgy, mint keskeny, összeszorított ajkai, kissé előre álló álla, előkelő nyugodt mozdulatai – minden az anyakirálynőkre emlékeztetett. Oldalán barna bőrű, összetöpörödött komornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnét sétájában, a kibe azonban egyvilágért nem kapaszkodott volna, csak egyik kezét magasra emelve, azt nyújtotta neki.
Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.
Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.
Igy tipegtek fel most a lépcsőn.
– Ach die Neffen, milyen szép, hogy az öreg Stázi néniről meg nem felejtkeztetek… Az öreg Tante szereti ám a fiatalságot, még a fiatal embereket is… ha ritkán is lát egyet-egyet… Mondta nevetgélve s nevetése a galamb búgásra emlékeztetett.
A két fiú kezet csókolt, az öreg asszony felpipiskedve lábújjhegyre, megcsókolta a két fiú homlokát s piczinyke kezeivel megveregette mindkettő orczáját.
– Az egyik szőke – mondta Gábor felé fordulva – a másik barna. Egészen összeilletek. Én a barnát jobb szerettem mindig. Nur Sie. Race ist etwas, de azért szeretlek téged is, Gabriel. Egészen apádra hasonlítasz, az apádat is szerettem. Na, most jertek be hozzám, auf eine Partie Plausch’.
Most az előszobában jóféle majoránna és más régies illatok terjengtek. Itt a komorna húga, az egy évvel fiatalabb Babette, a szobaleány fogadta őket. Mindkettő öreg, öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnénél vannak, mennének tőle, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott hagyják a faképnél, de mikor aztán a búcsuzásra kerül a dolog, akkor összeül mind a három öreg asszony és keservesen sír s nem tud elválni egymástól.
Stázi néni a két fiúval salonjába ment, a kétöreg cseléd meg visszahúzódott. Asalon abban az izlésben volt tartva, mint a Niffor Márfay Anna salonja: nagy virágos kretonnal áthúzott bútorok, tarka tapétás falak. A paliszandre állványokon porczellán virágedények, szobrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczellánból, a sarokban nagy könyvszekrény, a melyben Kotzebue, Marlitt, Birchpfeiffer munkái sorakoztak. A falon családi képek, az asztalon különböző hímzett tárgyak, tálczák, szalmából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idők emléktárgyai.
A salon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé, a melynek most egyik szögletébe ült egyenes derékkal, de minden merevség nélkül, Stázi Tante. Egy világért se támaszkodott volna.
– Ez jó a fiatal nemzedéknek, szokta volt nevetve mondani – minket máskép szoktattak.
A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszékekben mutatott helyet, ő maga meg egyik kezét az asztalra támasztva, a másikkal kis csipkekendőjét szorongatva, gerle hangján kezdett fecsegni.
– Na Kinder, örülök, hogy itt vagytok. Gábornak majd gyakran el kell jönnie hozzám, mesélni kell az útjairól. Istenem, milyen messze járt! Ti most utaztok. Az én időmben minden máskép volt. Ha innen Pozsonyig vagy Bécsig eljuthattunk, boldogok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is, kocsin eltartott egy hétig. A kocsiban kellett hálnom, mert – tette hozzá fontoskodó arczczal – én csak nem hálhattam korcsmai szobákban! Egyszerférjem elé utaztam, óh még negyvennyolcz előtt, a lágerba… milyen útakban, milyen rossz kocsin! Akkor akart a komornám először felmondani, – tette hozzá susogó hangon.
– Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a Tantetól?
– Huh! csitt! Halkabban, – súgta ijedten, – Jeszasz, ha meghallják! Hallgatózni szoktak, félek tőlük, kivált Babettetől. A multkor is itt akartak hagyni. Nehéz velök nagyon. Nénémtől is azért mentem el, mert nem fértek meg a cselédjeivel. El meg nem küldhetem… nem is küldeném őket, – tette hozzá a megindulástól reszkető hangon.
– Aztán mennyi ideje van már itt a néni?
– Innen-onnan két éve. Mindig pöröltünk a Crescencével. Ha engem szidott volna csak, nem bántam volna, de mindig Franczit, meg Babettet csipkedte. Aztán az a sok ember fárasztott nála, az a sok penzionált alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve maradt, megőszült stiftsdámák, öreg generálisok, négykézre játszó Generals-Tochterek… Brr! mondom, én csak a fiatalságot szeretem!
– És azért mégse jár le az ebédekre…
– Tomihoz és Miczihez? Én fiatalabb vagyok, mint ők… Ha bécsi vén barátnőimmel összejönnék, tudom, több vizet zavarnánk, mint ezek ketten. Isten bocsáss… nem kéne rosszat beszélnem róluk, hisz vendégük vagyok… De hát öreg asszonynak nincs foga, könnyen kipottyan az étel is, a szó is a száján. No, de azért le-le járok hozzájuk.Kivált ha bécsiek jönnek, ezt különben ki is kötötték. Ekkor el nem engednék egy világért… Hisz én vagyok az élő kapocs köztük s a bécsi társaság között… Nevetett most hangosan, de úgy, hogy azért dereka nem mozdult, a jobb keze csak oly nyugodtan feküdt az asztalon, mint előbb. Csak a bal kezével fedte el az ajkait. – No ne csudálkozzatok illetlen fiúk – nevetett még mindig – felveszem a barna, nehéz selyem ruhámat, egy nagy fejkötőt, a melyet Miczi hozatott nékem tavaly Párisból (az ilyen alkalmakra), aztán lemegyek elfoglalni a fő helyet az asztalnál. Csak süket szomszédjaim legyenek, ez a fő, – mondá megreszketve az előbbi nagy nevetéstől – szeretek jól enni és Tominál, ha bécsi vendégek vannak, jól eszik az ember… A házban Lollyt szeretem legjobban, ein schneidiges Mädl, eljár sokszor hozzám, beszél a mai Bécsről. Csakolyan, mint mikor én fiatal voltam. Még most is… képzeljétek csak! megdobban a lány szíve, ha lovaskatonát lát s a práter-fahrtot még mindig tavaszszal tartják. Man wird ja nie alt! – csacsogta vígan, mint egy szegény, kanári madár, az első tavaszi napsugár melegénél. Mintha csak a két fiú az ifjúságot hozta volna vissza néki – élte tavaszát!
– Miért nem jő Stázi néni egyszer át hozzánk, anyánkhoz? Aztán meg sohase ír néki.
– Át csak átmennék, de írni… das nicht. Az írástól megfájul a gyomrom. Pedig most a legnagyobb örömöm az evés. A mama nem küldött befőttet nékem? Szokta…
– Tán nem tudta, hogy ide jövünk, – füllentette Lőrincz, tudva jól, hogy jóságos mamája sohase tenne fel az ő díszes kocsijára befőzöttes üvegeket.
– Majd átmegyek egyszer hozzátok. Utoljára Lőrincz atyjának esküvőjén jártam Kálmán. Szép hely, azt mondják, az a kertész tervelte, a ki a pozsonyi Au-t, meg a bécsi Volksgarten-t, igaz?
– Anyám is úgy mondja, felelt Lőrincz csendesen. Nem szokott dicsekedni, egy világért se mondott volna el valami olyat, a mi őket előnyös színben tüntette volna föl.
– Elmegyek akkor. Az «Aut» szeretem, a bécsi parkokat még inkább. A fák, mezők, ifjúságomra emlékeztetnek, de ah! (sóhajtott komikusan) hagyjuk ezt. Majd vetek nektek kártyát. Hisztek a kártya igazságában?
– Ha a néni úgy parancsolja! – felelt Gábor mosolyogva.
– No nézzék, a két fiú nevet. Nem szabad nevetni… hisz a kártya csak komoly dolgokról beszél. Élet és halálról, szerelemről. Igen a szerelemről is. Ezzel hamiskásan hunyorgatva, a batiszt kendőjével meglegyintette Gábor arczát. Szeretlek Gábor… apádra emlékeztetsz. Apád meg sok mindenre! No, de hozzátok csak el a kártyáimat, ott vannak az üvegszekrény párkányán. Úgy… ott az a csomag a Napoleon császár szobra mellett. Tudod-e, hogy kicsibe mult, hogy Napoleon unokahúga nem lettem? Nem tudjátok? Nos, egy kis Bonaparte, a fenséges főherczegnő Mária Lujzaútján (ezzel kissé felemelkedett székéről s bólintott fejével egyet), magyar vagy osztrák grófnét akart feleségül. Nem tudom melyiket, de tudom, előttem Attems-eknél is kopogtatott… kikosaraztuk.
– És miért?
– Mit gondolsz, csak nem megyek én egy kis korzikai polgár unokájához. Hogy esetleg majd ne járhassak a bécsi udvarhoz, mint madame Bonaparte… Mi jut az eszedbe?
– De hát akkor néni miért tartogatja még mindig a császár mellszobrát?
– Ez más, ez emlék, azokra az időkre emlékeztet. Meg… – tette hozzá hamiskásan nevetve – a férjemtől kaptam… Ezzel a szoborral bosszantott mindig. Azt is mondta, ha gyermekünk lesz, Napoleonnak kereszteltetjük. A gyermek nem lett meg… A férjem meghalt… Csak a szobrom ne törjön össze.
Kétszer, háromszor köhintett, egyik kezével a fejkötője szalagját igazította meg, majd mintegy álmokból ébredve, gyors mozdulattal a kártyák keveréséhez fogott.
– Elébb emelj te Gábor, majd néked mondom meg a jövendőt előbb. Úgy… no lám-lám, alig hogy osztok, már a piros dáma kerülget. Úgy ám fiacskám. Szerelmes beléd valaki… valaki, a ki nincs innen messze. Sieh’ das gute liegt so nah’. Ugyan ki lehet? Ki lehet… nevette az öreg asszony és meglegyintette ismét Gábor arczát. – Született Don Juan, a hány város, annyi lányka. Ismerjük a Márfay fiúkat, mind egyformák, ismeremőket, mind a hány, mind szerelmes volt belém… a Kázmér, a Niki és azt hiszem atyád is, pedig akkor már öreg voltam. Téged is csak a vénségem ment meg, úgy ám Gabriel… különben te is úgy járnál, mint a többi… De most te Lőrincz, te emelj. Oh te rád kincs vár… gazdag lész, nagyon. De hogyan? Utadba nincs, csak a fekete ember. Der treff König. Pedig a házasság és a fény egymás mellett állanak. Gazdag nagy partiet csinálsz… Csak a szerelmet, azt nem látom… Hol van! Ej, ej tu n’es pas Niffor mon fils. Nálad is úgy kellene állni a constellátiónak, mint Gábornál. Csak nem vagyunk partie-vadászok?… He?
Lőrincz ingerülten fel akart ugrani székéről, Gábor még idejekorán észrevette és megnyugtatta öcscsét, intve néki és szelíden mosolyogva reá. Az öreg herczegné nem vett észre semmit, csak vetette a kártyát tovább.
– Koronák, királyok vesznek körül… fényes polczra jutsz – csak kérlek, ne mondd el Tominak, mert sok álmatlan éjszakát okozna neki az irígység… Mondd, szólalt meg egyszerre, letéve a kártyát és stechert emelve szemeihez: Tetszik neked Bálványossy Julia?
– Ugyan néni, már te is?
– No, csak ne olyan ingerülten. Öreg néni kérdhet egyet-mást, még olyat is, a mit különben még a páternek sem mondanánk el a gyóntatószéken. Jól van, hátmég titok. A Miczi él, hal az eszméért. Lolly azt mondja, akkor bele jutna az öregCzéni herczegné társaságába. Furcsa! Én nem törtem magamat annyira hajdanában s azért mégis mindig az elsők között voltam. Persze én nemcsak a férjemmel jártam a világba, volt minden ujjamra két udvarlóm. Miczikének meg nincs más soha, mint az örökös Tomi! Nos Niffor-Bálványossy, nem is rossz combinatio. Jól hangzik: gróf Niffor Lőrinczné sz. Bálványossy Julia herczegnő. És mondd csak, herczegnőnek fogod czímeztetni vagy csak grófnénak?
– De édes néni, eszembe se jut elvenni.
– Eh, tudom, hogy nem beszélhetsz. Trés bonne éducation. Nos, én grófnénak neveztetném csak. Egy Niffor nagyon is jó arra, hogy idegen czímmel traktáltassa a feleségét… Végre is mint család, a mienk többet ér!
Lőrincz látta, hogy e thémába nyakig merült az öreg asszony, tudta itt nincs más menekülés, mint a búcsúzás. Felkelt s vele Gábor, azután kezet csókoltak neki.
– Már? No de öreg asszony vagyok. Csak örülnöm kell, ha jöttök. Visszatartani titeket nincs jogom, nem is tehetném. Néha jertek el hozzám, majd beszélünk másról is. Aztán nem is vagyok olyan nagyon előitéletes, én nem hiszek ezekben a lapokban… No, de majd máskor. Az anyátokat csókoltatom s küldjön nékem abból a jó befőzöttből, nagyon megköszönöm, ha küld.
Az ajtóig kisérte őket, ott lábujjhegyre pipiskedve, megcsókolta a két fiú homlokát, majd könnyed bókkal visszatipegett kanapéjához.
Az előszobában már a két komorna várt reájuk. Egyszerre beszélt mindkettő. Elmondták, hogy ez a hely (hol negyvenöt éve vannak) türhetetlen, az öreg főméltósága nem tudja őket az idegenektől (az alatt Tomi cselédjeit értették) megvédelmezni. Nem ád nekik elég bért, a mostani cselédek sokkal több fizetést kapnak. Nem bánik velök jól stb.
Gábort a jó Isten tudja mi szállta meg, de szokása ellenére, egyszerre nyersen, kiméletlenül leszidta őket.
– Hallgassanak. Ha nem tetszik a hely, ám menjenek. Kapunk komornát annyit, a mennyi csak kell. És főleg pedig bánjanak tisztességesen a főméltóságával… értik!
A két komorna elhökölt. Ehhez nem voltak szokva, Miczi és Tomi még rendesen egy negyed órai audientiát adtak nékik… És ezek? Mit tehettek? Bókolva lekisérték őket a lépcső aljáig és számtalan «kiss die Hand» kiséretében kifejtették, hogy tulajdonkép nem «úgy» értették a dolgot. Majd összedugott fejjel visszasiettek, a mai fiatalságot szapúlni.