35.
Úgy négy óra felé pompás négyfogatú mailcoach állott meg az újvári kastély udvarában. Bálványossy herczegné leányával és két fiával, Miklós és Márton herczegekkel érkezett rajta. Gábor és Lőrincz a szobájukból nézték érkezésüket. Az egész inas-ármádia, a legnagyobb díszben futott le eléjük.
Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.
Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.
– Úgy látszik, várták őket – mondta Gábor. Tán táviratozott értök a gondos Miczi – tette hozzá.
– Nem lehetetlen, hisz erővel el akarják általam vétetni a kis Juliát. Nem mehet mégsem olyan igen jól a dolga Bécsben, hogy én rám szorultak.
– Jól megy, de tán kérője nincs. Ma már ritka madár a komolyan számbavehető partie – nevetett Gábor – de menjünk le, mulatságos lesz az érkezésüket látni. Kiváncsi vagyok, mennyire feledkezik meg megint magáról Miczi.
Lementek a nagy salonba. Ott voltak már mind, együtt. Az öreg Bálványossy herczegné Mária Teréziára emlékeztetett. Ősz, majdnem egészen fehér haj, erős vonások, hajlott orr. Erős, majdnem túlerős termet, a melyet igazán csak királynői mozdulataival mentett meg. Leánya, Julia, hasonlított hozzá, csak soványabb kiadásban. Magas szikár leány volt, túl hosszú karok és lábakkal. Sas orra, sűrűn összenőtt szemöldökei voltak. Typikus bécsi kisasszony volt, mozdulatainak merevségében csak úgy mint öltözési modorában, csak mint argotjában. Külsőleg sokban hasonlított Lollyhoz.
Két fivérének (Niki és Stapszi herczegeknek – ez volt a gúnynevük) soványságával csak öntudatosságuk tarthatott lépést.
A mint Gábor és Lőrincz beléptek a salonba, Miczi már ott hajlongott az öreg herczegnő előtt, csókolva arczát s két kezét:
– Comme tu es gracieuse chére Leonie. Nem is mertem reményleni, hogy eljön. De egy világértsem… Ilyen sárban! Mert úgy-e, nagy sár van? Aztán a Bálványossy vár kocsi-útja oly meredek… Na persze, oly kitünő kocsissal, mint prince Niki!…
– Én hajtottam, nem a bátyám. Tudok én is egy kicsit hajtani, ha nem is születtem majoresconak, mint a Nikerl! – kiáltott szavába rikácsoló hangon Stapszi.
– Ahá Stapszi herczeg? Fieus ő hajtott. Tudom, milyen nagy kocsis, hisz a mult esztendőben a rotundában nyert is az egyik versenyen… De igazán édes Leonie tu es adorable…
– Eljöttem s nem bántam meg. Az igaz, kicsibe mult, hogy kétszer fel nem fordultunk, daczára, hogy a monarchia két leghíresebb sportsmanje ült a bakomon. Se baj. Bár nem volna valami igen híres dolog a meredek bakról (magam se tudom, hogy ültethettek engem oda föl – engem vén tyúkot!) lerepülni!
– Talán pihenni fogsz ebédig.
– Nem szoktam. Nincs a véremben. Soha életemben nem aludtam nappal. Tán a fiúk lemennek egy kicsit szundikálni. Mi? De nini, most veszem észre, hisz azok a cousinjeid. Ah a Lőrincz! Vegye úgy Lonczi gróf, mintha magáért jöttünk volna idáig… És a fiatal Márfay. Tiens, hazajött?
És elővéve lorgnette-jét, végig mustrálta a két fiút tetőtől talpig, akár mintha csak paripák vagy csinos bútorok lettek volna.
– Ez Márfay, minden mozdulata, minden vonása Márfay. Furcsa, mennyire rajta a két fiún akét család jellege. Az egyik a szőke Márfay, a másik a tüzes… no nem… a barna Niffor. Egyik holdsugár, másik délinap. Régi tánczosaimra emlékeztetnek.
Ez alatt Julia is oda ment a két fiúhoz és férfias mozdulattal megszorította a kezüket.
– Márfay még nem ismeri a két bátyámat, ez itt a Niki, ez meg a Stapszi… Becsületes nevükön Miklós és Márton.
A fiúk kezet szorítottak. Lőrincz kissé el volt fogulva, tul sokat udvariaskodott, segített a herczegnének köpenyét levenni, Juliának pár szót mondott «pompás arczszínéről», beszélt, beszélt, maga se tudta mit és miért.
– És Lolly… merre jár? – kérdte Julia.
– Óh, az istállóban bizonynyal, – felelte éles hangon a nénje – istálló hetessége van.
– Nékem is Miczus, felelt neki Julia, le megyek hozzá.
– Előbb azonban átöltözünk édesem. Öt óra, van s ti hatkor esztek. Höchste Zeit, – mondta a herczegné.
E perczben a salon ajtaja feltárult és Czobor Lipót lépett be rajta, nem éppen salonképes öltözetben. Nyakán az ing nyitva, a gallérját csak egy kis madzag tartotta össze. Nyakkendőnek se híre, se hamva. Salonkabátja teljes, de teljes telí pecséttel, nadrágja alúl rongyos, egyik czipője felhasadva, úgy, hogy a hüvelyk-ujja kikandikál belőle. Úgy látszik azonban, fogalma se volt kinézéséről. Egyenesen oda ment Miczihez s kezet nyújtott neki.
– Ki ez? – kérdte bámulva az öreg herczegné Tomit, ki halálra válva nézett a jövevényen végig.
– Oh?…ez. Ez a Czobor Poldi… tudja herczegné… igen, egy távoli rokonunk, – mondta halkan.
Gábor, ki mellette állott s minden szavát meghallotta, ingerülten felpattant:
– Nem olyan igen távoli rokonod bíz ő. Nékem csak úgy mint neked, másodfokú unokatestvérem. A mellett meg mint tudod, családjaink igen gyakran házasodtak össze. Nagytehetségű ember, kire büszkék lehetünk.
– Igen, igen… csak hát… bolond. Tudja herczegné, bolond.
– Vanannyiesze, hogysokanbolondnak tartják – folytatta Gábor mind hevesebben.
Az öreg herczegné látva, hogy kettőjük között a beszélgetés mind élesebb lesz, oda ment Miczihez (ki sápadtan, az ingerültségtől reszkető ajakkal igyekezett Poldinak pár szót kinyögni). – Édes Miczi – mondta derült hangon a herczegné – mutasd be a cousinodat nékem.
– Nem az, csak a férjemé, – rebegte elhaló hangon Miczi. – Czobor Lipótbáró!– mutatta be a határozott felszólításra, Poldi czímét erősen hangsúlyozva.
– Óh örülök. Nagyatyja, a megboldogult kanczellár, nagy pártfogóm volt a bálokban. Örülök, nagyon örülök, hogy találkoztam az unokájával, különben Czobor-Bálványossy c’est cousin, úgy-e Stapszi? Te ismered ki köztünk a legjobban magadat a genealogiában.
– Eddig azt hittem, hogy rokonunk – súgta oda félhangon Stapszi Lőrincznek nevetve, aztán megemberelve magát, kifejtette a két család gyakori összeköttetését.
– Így, Poldi öcsém, engedd meg, hogy tegezzelek – mondta a herczegné s kezét nyujtotta a festőnek, ki azt önkénytelenül ajkaihoz emelte.
– Mais allons… de hisz… így! chère Leonie,mi isrokonok vagyunk. Tomi nagyanyja a kanczellár húga volt.
– Ah, az igaz… persze. No, hát akkormi isrokonok vagyunk. Majdnem elfeledtem! De hát mi Miczikém, mi már rég tegeződünk!
– De… ha a herczegnő… úgy gondolom… hebegte Tomi.
– Ah maga? Igaz… no hát akkor tegeződjünk mind össze, nem bánom. Mert hát így a Czoborok révén Gáborral meg Lőrinczczel is rokonok vagyunk, csak úgy mint Tomiékkal. Julia tegezheted újon felfedezett unokabátyáidat.
És Julia oda ment Poldihoz, kezet szorított vele.
– Bemutatom magamat néked, ujdonsült unokahúgod Bálványossy Julia vagyok.
Poldi udvariaskodva kezet fogott vele, bár egy csepp hatást se tett rá a fiatal herczegnő ajánlata.
– De most már alavanti! Menjünk gyerekek, mert még elkésünk az ebédtől. Egy óráig csak eltart, míg kiöltözünk!
Miczi az asszonyokat kísérte el, Tomi a két Bálványossy fiút. Gábor, Poldi és Lőrincz szobáikba mentek.