36.
– Hát te veled mi történt öreg vakand, hogy úgy megugrottál.
– Hát… megugrottam – mondta az öreg kutya misztikusan. Állát egyik kezébe temetve, nagy salonkabátjába szinte eltűnve, guggolt a széken.
– Aztán hol jártál? – kérdte Lőrincz.
– Te, Gábor, van kedved feljönni a sajtosokhoz?
– Mikor?
– Holnap.
És Gábor Lollyra gondolt, aztán egyet simítva homlokán: – nem bánom, felmegyek… de… miért?
– Miért? Hisz egyszer azt mondtad, érdekelne a havasok világa.
– Felmegyek bizonynyal.
– Hát én velem mi lesz, ha ti elhagytok? – kérdte Lőrincz siránkozó hangon, komikusan.
– Te rajtad osztozkodni fognak a dámák. Itt maradsz lány-inspektornak, tréfált Poldi.
– Akkor én se maradok. Én egy idő óta úgy félek a comtesse-ektől. Azt találom, csak az egyszerű, a romlatlan…
– Mit értesz «romlatlan» alatt, kis király?
– Bolond Poldi, azt, ha a lánynak nincs selyem alsó szoknyája.
– Az már más. Pedig látod… Én nem akarlak házasítani, nem az én kenyerem, de ez a Julia helyes leány.
– Látod, Poldi, én is ezt akartam Lonczinak mondani. Éppen nekivaló, higgadt, okos, elszánt leány. Kissé tán hideg, de azért őt szereti s így annál dicsőbb. Tudja a kétszerkettőt, (hej, de ritka tulajdonság, a mostani lányoknál) ismeri az embert s annyira okos, annyira józan, hogy még tán az ilyen mi fajtánkbeli összetett masinának is alá tudja magát vetni. Ehez pedig rengeteg sok józan ész s nagy akaraterő szükségeltetik…
– Édes fiaim, hallgassatok el, mert bíz’ Istók!… Mondtam már, hogy nem szeretem, ha házasítanak. Ezt tudjátok, vagy mi?
– Na, jó van gyermekem. Ezt csak úgy mellesleg mondtuk, úgy-e Gábor. Miehezúgy se értünk!
– Hát így te is feljösz? – kérdte Gábor.
– Azaz még se mehetek. Mert akkor a vaddisznó-vadászat czíme alatt kéne mennem, úgy meg Tomi, meg a Bálványossy fiúk is velünk tartanának.
– Ebből pedig nem kérünk!
– Nem ám.
– De, hát akkor így hagytok egyedül, ezzel a két lánynyal?
– Ne félj, Lonczim, nem esznek meg a lányok, kivált… Julia nem, – nevetett Poldi nagyot.
– És… hánykor mentek?
– Tán holnap hajnalban, az éjszakát is ott töltjük s csak másnap jövünk vissza. Majd meglátod Gábor, milyen az élet másik oldala, az, a mely oly igen távol esik a tietektől… Az egyszerűség világa.
És az öreg bölcs szinte végleg összeesett, feje egészen eltünt kabátja szárnyai között, már csak az az óriási holdvilág világított ki a karosszékből a feje búbján.
– Ist’s erlaubt? – kérdte egy rikácsoló hang.
– Szabad, – szólt Lőrincz.
A két Bálványossy fiú csörtetett be az ajtón.
– Hát itt laktok? Kerestünk már titeket az egész kastélyban s nem tudtunk rátok akadni. Ki lakik itt közületek? – kérdte Stapszi a fiatalabb, egy keskeny arczú, szőke pofaszakállas, sápadt, savó-színű fiú, fürkésző arczczal tekintgetve körül.
– Én, Marczi, felelt rá Lonczi. Rendesen kereszt – s nem gúnynevén nevezte a két fiút.
– Úgy-e bár, mi is laktunk e szobákban Niki?
– Azt hiszem, – felelt rá Niki közönyös hangon. A Bálványossy herczeg egy kis faszéket lovagolt meg. Tisztára úgy nézett ki rajta, mint egy telivér jockey. Simára fésült haj, majdnem tökéletesen szőrtelen áll s ajkak, nagy ránczok (daczára 24 évének) a két pofáján. Zöldeskék, hideg, metsző szemek, gúnyos ajk, vékony, felfelé álló orr. Nem volt e két fiúban semmi, a mi magyar eredetre vallott volna. Telivér osztrák volt mind a kettő s inkább Máriahilf, mint a Herrengasse felé húzott.
Anyjok ősrégi magyar családból származott, de azért a Bálványossy csak kiütött rajtuk, a mely nemzetség (mint a hogy ezt Stapszi igen gyakran el is szokta mondani) 9 ízben házasodott össze osztrák családokkal, «még pedig a javából», szokta ilyenkor hozzá tenni Niki.
– Hát, ez a te szobád. Hé, csinos toilette-ed van. Hol csináltattad?
– Pesten, tudod annál a fodrásznál, a kinél egyszer együtt voltunk.
– Ah há! De úgy-e furcsa Niki, hogy Pesten az ezüst toilette-eket egy fodrász állítja össze. Komische Stadtl. No nálatok minden furcsa, nem olyan, mint más normális helyen.
– Mit nevezesz te normális helynek? – kérdte Gábor kissé nyersen.
– No… egy nagy várost, Bécset… vagy!
– Vagy?
– No, Bécset. Más várost nem ismerek, másutt még nem voltam. Nem utazhatott mindenki annyit, mint te, hiszen te olyan vagy… No igen, mint ez a táska.
– Olyanabb, – felelt neki tréfálva Lőrincz – ez a táska éppen csak Pestig volt.
– De, ti mind ilyenek vagytok – szólalt meg Niki vontatott orrhangon, mint a hogy ez a Bálványossy nemzetség fejéhez illik. – Csak Pest és Pest. Enfin, ha nincs más, hát jó az is. Én unnám azt a kis fészket.
– Nekünk Pest a világ közepe, – szólalt meg félhangon, hunyorgatva a félszemével, Poldi.
– Néked is? Ez nem rossz. Pedig néked még arra nincs jogod, hogy chauvinista legyél, egy ilyen kóbor legénytől az ember inkább azt várná, hogy mint a czigány, hazátlan legyen… No, de nekem mindegy. Legyetek mind «budapestiek». Azért «es giebt nur a Wean»… Kérdezd meg csak Lollytól,hogy nincs-e igazam… No, de most Lőrincz, nyilatkozzál, jó, hogy eszembe jut. Mit tartasz a kis sógornőről, mi?
– Nem az, csak úgy parasztmódra… Én csinos, szeretetreméltó lánynak tartom.
– S azonkívül?…
Lőrincz nem szólott.
– És te, – kérdte Poldi Nikit kiváncsi, naiv arczczal.
– Én jucker-komtessnek tartom.
– Hát, ez mi? – kérdte Poldi még ártatlanabb arczkifejezéssel.
– Ezt se tudjátok. Pedig ezt a typust Pesten is ismerik nagyon. Nos… ime a természetrajza: Tartozik a jól «született» hajadon-világhoz. Erkölcsei, szokásai férfiasak. Testén majd mindig férfias Ultzl-féle ruha, férfiing és férfinyakkendő. Olyanféle rövid óraláncz, mint a milyet huszártisztek hordanak lovaglásnál, végén lecsüggő nagy Szent-György tallérral. Férfias mozdulatok, angol férficzipő alacsony sarokkal. Szokott dohányozni annyit, mint mi, tán többet…
– Hisz nemsokára már csak az asszonyok fognak dohányozni, ezeknek még lesz idejük rá – szólalt közbe Poldi a legkomolyabb arczczal.
– A typus érdekesebb példányainak – folytatta Niki – salon helyett dohányzója van, hol maga fogad, megvetve a garde des dames-ok elavult typusát. Egyedül hajt ki, egyedül lovagol. Hetenkint intim körben összejő barátnőivel s ha jó kedvök szottyan, meghívnak egy-két urat is teára (a házikisasszony mamája lévén az egyetlen jelenlevő garde des dames). De ezen kiválasztott uraknak sok mindent kell tudni, hogy a lányok el ne unják magukat. Nem kell kímélni ötleteiket, a melyek néha még gorombák is lehetnek, hogy hatást csináljanak. A jucker-lány összetart, vállvetve bolondítván a férfihadat. A jucker-lány, úgy mint a fiatal asszony, néha hord már ékszert is, ismeri az utolsó kuplét és a jucker-lány arra született, hogy jövendőbeli férjét megjuckolja halálig…
– S azt hiszed, Lolly grófnő is csak ilyen «jucker-comtesse»?
– Csak ilyen?…
– Hát elvennél egy ilyen lányt?
– Hm. Ez már más kérdés, tekintetbe véve azt, hogy a feleségemet végre is csak magamnak veszem el.
– Lehet másnak is? – kérdte komoly csudálkozó arczczal Poldi.
– Igen, lehet – folytatta Niki alig hederítve rá s még tovább praelegált volna, ha ebédre nem hívják őket. Mire a két Bálványossy ijedt arczczal szobájába szaladt, hogy még, szerintök hiányos toilette-jöket bevégezzék.
Poldi, Lőrincz és Gábor a nagy salonba mentek.