37.

37.

A salonban még csak Miczi volt egyedül. Amint beléptek, magához intette Gábort.

– Te, néked is lehetne valamivel több belátásod… ilyen jelenetet csinálni. Ezt tanultadkülföldön – súgta neki halványan, reszkető ajkakkal.

– Micsoda jelenetet… ah igen, Poldit illetőleg…

– Igen, azt hiszem, mindenki zavarba jönne, a mi esetünkben. Képzelheted milyen unalmas reánk nézve, hogyéppmost jött…

– Éppen most? Mit értesz az «éppen most» alatt? – kérdte Gábor gúnyosan.

– Na igen, most, hogy a Bálványossyék is itt vannak.

– Hisz így ennek csak örülhetsz, most már legalább tegeződhetsz velök.

– Na, bizony… Nagy dolog is az. Hisz majd az összes bécsi urakkal tegeződöm, – felelt rá Miczi kérkedve, még mérgesebben.

– De, csitt… jönnek… ah, liebe Leonie, schon fertig? – szólalt meg egyszerre mézes hangon s oly gyors mozdulattal ugrott le a chaise-longueról, hogy kivágott czipőjének két sarka nagyot koppant a parquetten. Ebben a hirtelen átmenetben benne volt a kis asszonyka egész lénye.

– Pontosságra tanított már az édes anyám is – mondta a herczegné.

– Azért vagyunk mindig az elsők a bécsi picnickekben – nevette Julia, kezet fogva Miczivel.

– És a fiúk? – kérdte Miczi a nagy intimitás hangján.

– Óh, azok nem tanultak tőlem. Mindig elkésnek.

– Úgy mint én, oh pardon herczegné… Deén is olyan vagyok, mint uraink most rendesen – nyafogta Tomi berohanva az ajtón, az estélyi smokingban, még áttetszőbbnek, még soványabbnak, még hosszabbnak látszván.

– Igen, most az urak késnek el. Sokat tanultak mitőlünk… s mi sokat tőlük. No, de nem csoda, – nevette mély hangján a herczegné – annyit voltunk együtt!

E perczben az ajtó két szárnya feltárult s az öreg Stázi herczegné tipiskélt be rajta, ünnepi köntösben s abban a főkötőben, a melyet Miczi a nagy alkalmakra hozatott neki Párisból.

Mindenki bókolt, amint belépett, még a herczegné is, ki oda sietett hozzá, aztán megcsókolta kezét, két arczát.

– A kedves Leonie… milyen öröm, milyen meglepetés. Hogy örülök, hogy láthatlak – súgta gerle hangján az öreg asszony s oda vonta őt egy kanapéra és tüstént mély társalgásba merült vele.

Lolly édes atyjával s Hanzival érkezett. Az utóbbiak még nem látták a Bálványossyakat, Hanzi tüstént Julia mellé ült és bolondozni kezdett vele, a diplomata pedig, a két öreg asszony mellé telepedett a kanapéra és most mind a hárman úgy látszik világrendítő fontosságú dolgokat beszéltek meg, mert egyiknek nagyobb fontoskodással járt a szája, mint a másiknak. Lolly a három fiúhoz lépett.

– Na, Poldi báró, hát mit fest? Mikor látjuk már képeit.

– Majd jövőre hozok vásznat is magammal.

– Ah há, jövőre! Ezt ismerjük már. Maga csak olyan festő, mint a milyen zenész a Lőrincz gróf… Maguk csak önmaguknak művészkednek, mi nem látunk, nem hallunk belőle semmit.

Miczi most nem annyira azért, hogy Poldival szemben elkövetett hibáját tegye jóvá, de hogy a Bálványossyék előtt elkövetett ügyetlenségét kijavítsa, leereszkedett ehez a csoporthoz is, sőt még Poldit is «megtisztelte» megszólításával.

– Ah, a Poldi képei… tiens, nem rossz ötlet. Hát Poldi még képeket is festett?

– Hát még nem jártál őszszel Pesten a műkiállításon? – kérdte tőle Gábor élesen.

– Pestre csak a lóversenyekre megyek, oda is csak néha – mondta Miczi büszkén.

– Sajnálatos, valóban sajnálatos, még reád nézve is, mert ha másért nem, Poldi képeiért is érdemes lenne kis székvárosunkba lefáradni.

– Tudom, hogy ti egymást mind az égig dicsérítek. Te meg tán versköltő vagy Gábor, hogy így jusson a családnak egy titkos festője, zenésze és poétája…

– Nem, azt nem teszem Miczi, – nevette Gábor.

– Az, a mit Gábor gondol, az felér azzal, a mit én muzsikálok, tette hozzá Lőrincz.

– Jó, hogy mondod. Messieurs et mesdames – szólalt meg Miczi olyan erős hangon, hogy az ember azt se tudta honnan jő a hangja, olyan élesen hangzott – gr. Niffor Lőrincz, a czigányok grófja, az oly ritkán hallott zenefenomenon, ma este, ha úgy fog tetszeni neki, hallatni fogja magát.

– De Miczi, mi jut eszedbe, – súgta Lőrincz neki réműlt arczczal – hisz az én játékom nem közönség elé való, – folytatta hangosan.

– De, igen, igen Lőrincz, játszanod kell, – hangzott minden oldalról.

– Már oly rég vágyom hallani – mondta Julia, szembe nézve vele.

– És én is – tette hozzá a kanapéról a herczegné.

– Tudod – súgta neki Stázi Tante, – legjobban otthon szeret játszani a parasztlányoknak ez a vad fiú.

– Majd elhozatjuk ebéd után a czigányokat, kisérni fogják őt… ez famóz egy heccz lesz – rikácsolta Tomi.

Lőrincz mit tehetett egyebet, hallgatagon köszönte meg a nem kért kegyet, hogy meghallgatják.

– Mi lenne, ha ebéd után megugranánk? – kérdte Gábor halkan.

– Bolond gyerek, most már ki kell inni a feketelevest.

A komornyik jelentette, hogy tálalva van. A két Bálványossy csak nem jött. Mielőtt párosba sorakozott volna a társaság, Stázi néni egy ablakfülkébe tipiskélt s oda intette magához Gábort.

– Édes Gábriel, te jó fiú vagy, atyádhoz is hasonlítasz – súgta az öreg asszony megcsókolva Gábor homlokát – sokat is láttál, de azért engedd meg, hogy egyre figyelmeztesselek, mondta kissé köhécselve s elég élesen – a cselédeimet majd csak én fogom rendre utasítani… ez az én dolgom,jegyezd meg jól fiacskám. Pas de rancune n’est-ce pas? – csicseregte most már ismét vígan s vissza tipegve Bálványossynéhoz s Klienigsteinhez a kanapéra.

– Egy kis ügyünk volt az öcsémmel, szót sem érdemel – mondta s Klienigstein karján az ebédlőbe vonult.

E perczben lépett be a két Bálványossy nagy lármával vagy négyféle nyelven mentegetve magukat, hogy elkéstek. Az ebédlőben nagy pompával volt felterítve. Az asztal csak úgy görnyedezett az ezüsttől, az abroszon szétszórt virágok voltak. Az «udvar» ma másutt ebédelt.

Back to IndexNext