38.
Ebéd alatt általános tárgyakról volt szó. Csak a Bálványossy fiúk s a Hanzi vicczei villanyozták fel a kissé fáradt hangulatú társaságot.
Ebéd után, a feketekávénál, Lolly odament Gáborhoz, ki a terem egy sarkában meghúzva magát, egy albumot lapozott.
– Alig lehet magához férni.
– Én ugyanezt mondhatnám a grófnőről.
– Lássa… én házikisasszony vagyok itt. De majd később… jöjjön ki az erkélyre… beszélgetünk.
– Ahogy parancsolja.
– Kértem. Adjon egy czigarettát Márfay, – tette hozzá hangosan. Úgy, én most be fogom magának mutatni a bécsi Klienigstein Lolly-t. Ezzel egyet fordult a sarkán s odament a két Bálványossyhoz.
– Hanzi, menj a zongorához… mi pedig dalolunk, no kezd el a Weaner Herzen-t.
S a leány oda állott a zongora mellé, egyik kezét annak a széknek, a melyen Hanzi ült, a hátára téve, másikkal a taktust verve, énekelni kezdett. Niki és Stapszi két oldalán álltak, segítettek a lánynak fújni. Lolly kihívó mozdulattal kisérte a kuplét, Niki a halántékán levő gyér hajat símogatta, Stapszi jodlizott. Mindnyájának meg szinte karikát hányt a szeme.
Miczi karját a herczegnőébe fűzve oda állt a zongorához, Stázi néni pedig, ki eddig valami pikáns történetkét beszélt el fontoskodó arczczal Klienigsteinnek, abba hagyta mondókáját s áhítatos arczczal, édeskésen mosolyogva hallgatta a kuplét.
Gábor, Lőrincz, meg Poldi szájtátva bámultak a kurjongató éneklő csoportra.
A kuplét nem dalolták végig, az utolsó versszakot Lolly hirtelen megszakítva, karját Niki vállaira fűzte s szédítő gyorsasággal keringőzni kezdett el vele.
– És maga tán csak nem hágy ülve? – kérdte Julia Lőrinczet, merészen oda állva elé.
Ezek is tova siklottak… e perczben a salon tulsó ajtói felnyiltak s a czigány-zenekar folytatta az elkezdett marsot.
Poldi odakúszott Bálványossynéhoz s neki és Stázi néninek szörnyű borsos adomákat kezdett el beszélni s azok rendkívüli érdeklődéssel hallgatták. Az öreg kutya szent arczokat vágva csak beszélt,a zene szólott, s Tomi öntelt mosolylyal nézett végig az úgylátszik pompásan mulató társaságon.
– Gábor!
– No, Lonczi, mit akarsz?
– Ne mennénk…?
– Csak tánczolj tovább… nézd, Lolly intett néked.
Most Hanzi is felugrott a zongorától és a haldokló Miczit repítette végig a termen.
Egy óra multán abbahagyták a tánczot. Lőrincz lassú, fáradt mozdulattal kivette a primás kezéből a vonót. De korántse játszott oly melegen, mint szokta, minden pillanatban megszakította a játékát s mentegetőzni kezdett, hogy nem szokott közönség előtt játszani, hogy már oly rég nem volt hegedű a kezében, hogy így, hogy úgy… végre egy félórai játék után belemelegedett s játszott úgy, hogy még Poldi szava is elakadt a hegedűje hangjára.
Lolly kisuhant a balkonra, hol már Gábor várt reá.
Felettük a csillagos ég, álomterhes csillagos éjszaka, akáczvirág illata a légben. Fülemüle száll a közeli erdőkben Lőrincz hegedűje elsírja oda benn a szerelem dalát… csend a szívben.
Pár perczig hallgattak.
– Ért már? – kérdte Lolly.
– Igen, értem már.
– Nem igaz, felelt rá hirtelen a leány, engem senkisem értett meg, még önmagamat se értem.
– Mondja, mit akar nékem mondani?
– Azt akarom, hogy megértsen.
– Miért? Mi jó háramolhatnék ebből magára és én reám?
– Azt akarom, hogy ne ily hangon beszéljen én velem.
– Mégis, azt hiszi az elébb…
– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. Nem is akarok tudni semmit…
– Én azt akarom, hogy megtudjon mindent. Ah! Gyűlölöm ezeket. Nézze ezt a hadat! Ezek a fiúk udvarolnak nekem, de azért sem a Niki, sem a Stapszi el nem vennének soha. Szegény vagyok nekik, még tán nevem sem elég fényes nekik a – Bálványossy herczegeknek. Hiába van hatvan ősöm. Ez nékik nem elég… Pedig jó birkák ezek a fiúk. Lágyak. Nem félek tőlük, nem tudom mit csinálnék belőlük, ha feleségök lennék…
– Miért mondja el ezt…mindeztén nékem?
Lolly nem felelt, csak a hegedűszó hallatszott.
– Feleljen.
– Miért? Mert valakinek el kell, hogy mondjam. Maga az utamba jutott, látom a homlokán, hogy becsületes. Azért nevezem így, mert bár ezek mind tisztalelkű emberek, nem tudnám őket becsületeseknek nevezni. Bizonyos perczekben nem lennének azok… Lássa én jucker-lány vagyok. Tudja úgy-e, mi az, de hogyne tudná? Hát az, a mi egy negyed óra előtt voltam; de azért nem mernék ezek közül egygyel sem, tán a Poldi bácsit kivéve (s ezért nevezem bácsinak) itt egyedül a csillagok alatt e tárgyról beszélni. Nem minthafélnék valakitől, ne értsen félre, csak az önmagam méltóságától félnék. Egy hajszálnyival több, mint kéne… s én leugranék fejjel lefelé erről az erkélyről, éseztnem kívánom magamnak…
– Itt hagyjam?
– Nem,magamaradjon. Magától félek. Maga maradhat itt. – Mondja, hiszi hogy én szeretni is tudnék?
– Nem.
– Igaza van. Lássa, a kit én szeretnék, olyan nincs. A kit annyira tisztelnék, hogy visszaadhatna önmagamnak. A ki azzá tenne, a mi vagyok. A kitől félnék, mert ha lágy lenne velem szemben, erőt adna önmagamat legyőzni, ha kemény, erőt elbirni sújtó kezét. Ismer ilyen férfit?… Ugy-e nem?
– A maga környezetében nem.
– Ezért lássa, vígasztalásra szorulok. Szán engemet?
– Nem szánom.
– Köszönöm, ez jól esett. Nem tűrném el, hogy valaki szánjon. Pedig magának feltártam a lelkemet… S így, jogot formálhatna rá.
– Nincs a grófnővel szemben semmiféle jogom. Jöjjön be, lássa megfázik, ki van melegedve…
– Maradjunk még,bennfázom, nem itt.
– Jöjjön,kérem, hogy jöjjön be.
És Lolly engedett. Lőrincz már bevégezte játékát. Túlságos szomorú volt nékik, nem értették meg, de tapsoltak neki.
Most megint Hanzi ült a zongorához, egy bécsi dalra tanította a czigányokat.
– Nem így van Hanzi, jaj de hamisan játszol. S oda állva mellé, az új kuplét kifejező mimikával dalolni kezdte.