39.
A társaság úgy tizenegy felé szétoszlott. Poldi hamarább megszökött már, Gáborral elhatározták, hogy hajnalban indulnak a sajtosokhoz.
Gábor Lőrincz szobájába ment. Pár perczig hallgattak, majd Lőrincz törte meg a csendet.
– Nos, hogy állsz vele?
– Sehogy – s így a legjobb.
– De miért? Hisz szép, okos, megért téged… ez nem elég?
– Nem, mert én nem értem meg… én nem bízom benne. Tudja isten miért, de sohasem hiszem azt, a mit mond…
– Bolond fiú, mindenkiben kételkedel.
– Én kételkedem? Éstemondod eztnékem. Anyánkban, benned, Ádámban kételkedtem valaha?
– Én, a helyedben elvenném.
– Inkább vedd el te Bálványossy Juliát, öregem, jobb lesz, mint tanácsokat adni nékem…
– Hát már te is! Nem szeretem, nem rokonszenves a családja…
– Pedig éppen ilyen feleség kéne néked. Egyenes, okos, kissé tán hideg leány, ki miután szeret, éppen veled szemben érző. Kell-e több ennél? Aztán olyan nyugodt, olyan összhangzatos, olyan egységes a lénye. Semmi félszín, semmi árnyalat… olyan mint anyja, jó magyarfajta. Szókimondó, itt-ott tán hatalmaskodó is, de azért alegjobb leány a világon, ki kitünő élted párja lenne… ki…
– Ki, attól félek, egy szép napon el találna náspángolni – vágott szavába Lőrincz nevetve.
– Bolond gyerek! És aztán? Az se ártana koronként néked… felelt rá épp oly derült hangon kaczagva Gábor, – néked boldogságodhoz csak egy dolog hiányzik s ez a családi élet. Tele vagy jótulajdonsággal, a legérzőbb, legmelegebb ember vagy, kit ismerek… csak – eddig érzéseidet méltatlanra pazaroltad. Pilléből fecskévé kell válnod s fészket kell raknod fiú… Nehogy úgy járj öreg napjaidra, mint Niki bácsi. Kár volna, ha egy Hausfräulein oldalánál öregednél meg.
Gábor egyszerre, a Lőrincz arczkifejezését látva, tudatára ébredt, hogy bár e perczben az igazság igéjét hirdette, rossz útra tévedt. Megingatta öcscse bizalmát.
Megijedt. A szó szinte elakadt torkán. Egy pillanatig hallgatott, aztán megragadta öcscse mindkét kezét, egész testében megrázta, szinte ki akarta rázni abból a kedélyállapotból, a melybe e perczben jutott.
– Higyj nekem, hidd el, ne érts félre, hogy bármikép is beszéljek, vakon kell, hogy bennem bizzál… Hiszed azt, a mit mondtam?
– De, hisz Gábor, figyelemmel hallgattalak, olyan szépen beszéltél – felelte udvariasan mosolyogva Lőrincz.
– Meg akarsz házasítani, látom. Ezért hálás is vagyok.
– Ne úgy fiam. Látod ez fáj. Légy egyenes velem, mond ki mindazt, a mit e perczben érzesz, hogy így megérthessük egymást.
– Hogyne, hogyne Gábor. Hisz tudod, hogy te vagy az én «öregebb»-em.
– Ne tréfálj e perczben. Úgy se jő szívedből a tréfád.
– De ha biztosítalak, hogy nincsenek, – mondta Lőrincz és átölelte bátyját. – Leszek pilléből fecske, ha az öregebbem úgy akarja. Csak ne holnap még! Egy-két napig várj még!
– Ne tréfálj, érts meg. Hisz mindezt csak azért mondom, merthidd el, féltelek.
– Te is? – szólt most hirtelen, elváltozott, keserű arczczal Lőrincz.
– Hát ki még?
– Óh, mind. Tomi és a felesége attól félnek, hogy mésalliance-t csinálok, anyám, óh értem, ha nem is szólt… te, mindenki…
– Nos, egy okkal több, hogy megházasodjál. Akkor legalább mindenkivel egy véleményen leszesz… de hát, felelj erre, ezentúl is bizodalommal fordulsz hozzám?
– Ugyan kiben biznék, ha benned nem.
Átölelték egymást, de azért mind a kettő érezte, hogy maradt vissza a lelkében valami, a mi, ha nem többel, de egy hajszállal távolította el őket egymástól.