40.
Gábor és Poldi hajnal óta jártak. Bebarangolták az ujvári havas egész vidékét, végtére egy kisszűk völgyben telepedtek le. Hatalmas kősziklák vették a hasadékot körül, a hasadék közepén tengerszem volt. Semmi nyoma az életnek. Távol, távol a küzdelemtől, itt csak csend, nyugalom.
– Látod, ide járok el néha… Szeretem e helyet.
– Olyan mint egy Böcklin – mondta Gábor.
– Az olyan, ez a kis világunk egy része, hiszed, hogy még ez is szervesen függ össze a Niki vénasszonyos tetteivel – nevetett Poldi, bár igen komolyan értette.
– Hogyan érted? Magyarázd ki magadat. Érdekel a dolog…
– Nos, ez természetrajzilag épp úgy utolsó státiója a mi mindenségünknek, mint szegény öreg Nikink. A sajt-tenyésztés füvei, tájképe, a szál erdők ősfái után jön a magasztos pusztulás, a tengerszemek sziklavilága… értesz?
– De hát a mi talajunkat tán még meg lehet termékenyíteni!
– Mi rajtunk akarsz változtatni gyermek? Hogyan? Meg birsz küzdeni a fajjal, elég erősnek érzed magad, szembe szállani azzal, a mit századok állapítottak meg? Birsz új vért önteni ereikbe? Meg birsz küzdeni századok öröklött, megcsontosodott erkölcseivel, szokásaival? Birsz új érdeklődést önteni azokba, kik már igazán semmi iránt sem érdeklődnek? Szinte megérezték, hogy már csak a semmittevés-, a pusztulásra jók. Ültess hát e sziklákra pálmákat s gyönyörködj benne. És miért tennéd, ambitió dolgozik benned vagy mi?
– De hát akkor mit tegyünk?
– Olyan, mint egy Böcklin.– Olyan, mint egy Böcklin.
– Olyan, mint egy Böcklin.
– Mit? Gyönyörködjél abban, a mit látsz. Hisz már maga ez a látvány is ritka érdekes. Nézd… mily különös szép és gyönyörködtető a rothadó anyag újjászületése, a kiválás processusa, hogy ád uj életet az, a mi már maga életre képtelen. Trágyának nincs jobb ennél… Engem érdekel.
– De hát sohasem érezted szükségét annak, hogy ezen változtass?
– Öregen születtem, mint öreg halok meg… Sohasem akartam változtatni ezen. Az ember egész jövőjével együtt születik. Nagyjából elő van írva az útja… Tán változtatnak valamit rajta külső körülményei, sokat mindenesetre nem… A végponthoz csak a vére viszi. Nevelőkben nem bíztam soha… emberbarátokban se sokat. Reformátorokban meg éppen nem hiszek.
– Hogyan?
– Nos, igen. A reformátorok, akkor midőn születnek, a kor szüli őket. Nem ők a kort. Lárifári, összeteszem a két kezem s nem akarok változtatni semmin. Nem ítélek el semmit, csak gyönyörködöm…
– De, abban, a mit itt látsz, tán csak nem?
– Ebben jobban, mint másban. Végre is még jobban érdekel mint más, mert ugyanaz az anyag, melyből magam vagyok. Nem akarok az ellen küzdeni, hogy egyszer el fogok pusztulni, ez ostobaság lenne. Miért küzdenék hát az ellen, hogy a társadalmi tért, melynek egyik kinövése én vagyok, elpusztuljon. A világon minden csak azért jött létre, hogy végül elpusztuljon.
Gábor komolyan hallgatta. Érezte, hogy neki is igaza van, érezte, hogy egy más hang ennek éppen az ellenkezőjét mondja a lelke mélyén. Melyiknek higyjen?
– Nézd, Poldi, nem hiszed, hogy vannak emberek, kik annak, a mit most elmondtál, épp az ellenkezőjét vallják?
– Hogyne. Ugyanannyian vannak, mint azok, a kik azt állítják. Igazság nincs, csak egyéni vélemény… Az emberek között még vannak olyanok, kik meg vannak győződve. Ez a fiatalabb, erősebb része az emberiségnek. Ezek a küzdők. Vannak olyanok, kik gyönyörködnek, ezek mi vagyunk, – mondta Poldi mosolyogva.
– De én küzdeni akarok!
– Ezt nem akarja az ember, hanem teszi. Te fiam még czinikusabb vagy (kedvencz szavam, ne vedd rossz néven, ha rád is alkalmazom), mint én. Úgy hiszem, a legokosabb úgy élni, mint a hogyénélek. Én az úgynevezett igazság ezen oldaláról körülbelől meg vagyok győződve. Te? meg vagy arról is győzve, a mit én mondok. Meg ennek éppen az ellenkezőjéről is. Te fiam… küzdeni! Ugyan ülj le, fáradt vagy, pihenj meg. Te nagyon is sok állomást tartanál még addig is… míg csak irányodat megtalálnád. Tudod, ki küzd az egész családunkban, ki az egyetlen?
– Nos?
– Miczi húgom. Ő tudja, mit akar s halad ezen az úton… «ah cette petite vie mesquine de Budapest m’étouffe» mondta Poldi utánozva Miczihangját. –? ’will halt a Weanerin sein. Tudod, hogy bámulom e kis czinegét. Ennek van ereje… hidd el. El fogja vétetni Lőrinczczel Juliát, Tomit kinevezteti valami fő-fő udvari méltóságra, be fog jutni a bécsi legselektebb társaságba s gyermekeit… tönkre teszi.
– De hisz ez az asszony nem a mi húsunk, vérünk.
– Nem-e? Ugyanaz a faj, mint a legalsóbbak, csak más formában. Tót katuska ez is! Minden nyafkaságával, ravaszságával, alattomosságával, a tót minden kicsinyességével… Idősebb nénje a Niki bácsinak.
– De – szólalt meg Gábor határozott erős hangon – de hát most azt mondd meg, én mit tegyek?
– De hát édes öcsém, mit akarsz te tulajdonképpen tenni?
– Nem ismered atyám végrendeletét?
– Hogyne ismerném. No és?
– De hát már ezért iskellvalamit tennem.
– Nos, tudod, mit ajánlok én néked? Végy el egy jó erős, anyának született alföldi vagy dunántuli nemes kisasszonyt, kinek családja egész biztossággal nincs a mieinkkel össze keverve. Vedd el, mondom, aztán telepedj le falun. Gazdálkodjál, nézd, hogy nő a fű… s szüless újjá a szerelmedben…
– De hát bolond fiú, ez nem az, a mire szántak.
– Mondd, hát ambicziózus vagy?
– Bárcsak az lennék!
– Nos, hát akkor mit akarsz? Akkor úgy se csinálnál semmit, biztosítalak. Csak elnyomnának azok, ha a legjobb akarattal feküdnél is neki a dolognak, kiket kapaszkodási tehetséggel áldott meg a sors. Az emberiség halad, halad előre s minket csak seper maga előtt.
– De te festesz.
– Én festek. Magam se tudom, hogy miért. Tán ezzel elfelejtem, hogy élek. Festek… mert azt hiszem, ez vígasztal.
– Ah há, tehát szenvedsz?
Az öreg bölcs végig tekintett kék szemeivel egy perczig rajta, aztán felkaczagott:
– Beszélj csak a saját bajaidról, attól felmentelek, hogy az enyémeket is végig hallgasd… no rajta, beszélj!
– Poldi, bocsánat!
– Nem sértettél meg. Rinoczérus bőröm van. Meg nem is akartál sérteni, tudom… Te, tudod, hány szeretője volt Bálványossynénak? – kérdte hirtelen s arcza eltorzult a nevetéstől; Gábor meglepetve nézett rá.
– Nem, de miért kérded ezt?
– Hét s ezek között az atyád volt az utolsó – még a házassága előtt. Ő még a «tett» embere volt. Kaczagott tompán s egyet lódítva egész testén, felugrott ülőhelyéből s lengő hajjal lefelé kúszott a szakadék keskeny szikla útján. Gábor elszomorodva ment az öreg kutya után. Egyszerre Poldi ismét megállt.
– Rabszolgák vagyunk fiú, hibáinkon nem lehet változtatni. Azok, a kik valamit elértek a világtörténelem folyamán – azok is rendesen az emberek rossz tulajdonait hozták mozgásba – s nem erényeiket. Ha ha – cynikus vagyok, az… az. Látom az életet. Te megjárod. Sokat vársz az élettől. Ezt nem szabad. Nem álmokkal állunk szemközt, hanem az élettel. Érted. Pozitiv dolgokkal.
– Mit nevezesz annak?
– No – majd elmondom. Hanem üljünk le, mert már fáradt vagyok. Így ide – ez alá a kereszt alá. Furcsa hely ez arra, hogy az ember oly iszonyú dolgokat mondjon, mint a minőket én e perczben mondani készülök, ha, ha… nevetett az öreg kutya, kiben a cinismus került megint felül. – Félsz Gábor? – félted az ártatlanságodat?
– Na, öreg, hagyjuk a tréfát.
– Hisz komoly vagyok. Nos – kezdem. Mi a szerelem czélja? A faj fentartása. Jól van. És ezt a pap elé viszszük. No, én nem vagyok ellene, azt találom, hogy oda való a pap elé, a sors tréfás volt ez esetben is, mint mindig. No, de akik a «masinában» mást látnak. Ha, ha, outfully shoking, mondanák barátnőid, a «Pall mall gazette» missei. Ebből az aktusból fakad a házasság. Olvasd el Tolstoi Kreuzer-sonátáját. Arról majd beszélek aztán neked. Gyermeki ragaszkodás? Felülről van. Alulról?… No, de félek elrontom étvágyadat, te pedig ma még a Miczi franczia konyháján vagy s ezt nem szeretném, va gredin…mondta, s Gábor gyomrára ütött, – ez az utad – látod ott az út végén, az a tündérpalota vár reád.
– És te? – kérdte Gábor.
– Én? Megyek a sajtosokhoz aludni. Festeni fogok ott valamit.
Gábor ugyan azt szerette volna megjegyezni, hogy semmi festőszerszámja nincs vele, de aztán lenyelte a szót.
– Unom a Miczi konfiture-jeit. Az öreg herczegnének meg már elég disznóságot mondtam el tegnap, még rágódhatik rajta ma este is.
– Avanti signe – kiáltotta s aztán futólag megérintve Gábor kezét, a hegyek irányába kezdett koczogni.
Gábor pár perczig lefele haladt, aztán megállt s utána nézett.
Mily csudálatos lelki szövet. Mily óriási skálája az érzelmek- s gondolatoknak. Ez ember, kit meghasonlott lelke bölcscsé tett, ugyan annak a lelki szenvedésnek a humora néha sárral frecskelte be. Mert nem volt méltó koronkénti viselkedése, szavai, önmagához. Szavai nem egyszer határtalan cynikusak voltak s ebben kíméletet nem ismert ő, ki más tekintetben oly gyengéd, oly finom érzésű volt.
Nagyon fenn s nagyon lenn járt mindíg.