4.
Midőn az ujváriak kocsija elrobogott, Lőrincz kiment vadászni, Gábor pedig felment anyjához. Egy darabig csendesen, szótlanul ültek a kisboudoirban. Az öreg grófné hímzett, fia merengve némán ült oldalán. Az ablakon a késő nyári estalkonyat teli szinei ragyogtak keresztül. Narancs fényben úszott minden, a nyitott ablakból ide látszó közeli templomok ablakai visszaverték a lenyugvó nap piros fényét, a távolról haza térő csordák kolompja, meg tücsők cziripelés hallatszott.
Gábor egyszerre végig simította homlokát s aztán szeretettel, bizalommal nézett anyjára. S úgy érezte, hogy végtelen boldogság rejlik abban, hogy itt e kis szobában, otthon van, a révpartra jutott… Tekintete az édes anyja tekintetével találkozott, ki mintha csak e perczben valami elhatározásra jutott volna, arcza oly gyorsan változott át, s ajkai oly idegesen rezdültek meg. Előbbi nyugodalmas vonásai, szinte keserű kifejezést öltöttek fel.
– Igen Gábor, már rég akartam e tárgyban veled beszélni. És a mai nap éppen a legalkalmasabb reá. Tudom, ne tagadd, szerelmes vagy. Tudom, (az anyai szív sohase csalódik) Lollyt szereted.
Aztán látva, hogy Gábor nem is igyekszik mentegetni magát s nem ad rá tagadó választ – még nyugtalanabb, még keserűbb hangon folytatta:
– Lásd, ez a leány nem néked való. Mit akarsz vele? Te zárkózott, komoly fiú vagy, mint a milyen az atyád volt. Daczára, hogy annyi évet töltöttél külföldön, otthonülő, háziasember maradtál s tán éppen ezért. Mit akarsz vele? Hiszen ennek a lánynak egyéb gondolata sincs, mint a fényűzés és a pipere…
Nifforné elhallgatott. Míg beszélt, folyton fia arczvonásait vizsgálta s most úgy látta, hogy az végtelen szomorúságot, keserűséget fejez ki.
– Édes, édes fiam, ne sértsen az, a mit mondok. Anyád beszél hozzád, érted, anyád! Csak javadat akarom. Édes fiam… mosolyogj reám… nézz reám szeretettel – tekints fel reám!
S a fia fejét két kezébe temetve, hosszan-hosszan nézett a szemébe, míg csak szemei fel nem vidultak, míg csak szemeiből minden más el nem mosódott a gyermeki szeretet végtelen, mély kifejezésén kivül.
– Úgy Gáborom… most már nem félek ezen az úton haladni tovább, – mondta s még mindig két kezébe tartva Gábor fejét, annak homlokát ajkaihoz emelte.
– Anyám – mondta Gábor megrezgő hangon – ma jobban szeretem, mint valaha szerettem és azért sohasem fogom elvenni… Ezt igérem neked.
– Édes, szegény fiam, úgy úgy – látod ez jól esett… El fogod felejteni, mert hiszen látod, lehetetlen, hogy igazi szerelem legyen az, a mit iránta érzesz. Nem szeretheted benne az asszonyt, mert hiszen épp az hiányzik belőle. Czifra báb, ragyogó tollú arany madár… de nem életre való. Aztán milyen nevetségesek velem szemben. Tudod, Miczi miről beszélt azalatt, míg ti oda lenn jártatok a kertben? Hogy Lolly milyen jól ért a ruhavarráshoz, hogy csinálja a ruháit stb. Kétszeresen ostoba asszony. Mint Nifforné nékem Márfay leánynak, ki egy Márfay neje volt s egy Márfaytszült – mer ez a bábu ilyet mondani?… Mintha egy Márfay Gábor viskóba vinné a feleségét! Annyira boszantott, hogy azt mondtam, minden ruhámat magam csinálom most is… és menyemtől is azt fogom megkívánni…
Gábor nem állta meg, még e komoly pillanatban sem, hogy anyja filippikáján ne mosolyodjék. Egyszerre a Márfay nagyasszony gőgjét látta felébredni a Niffor had ellen, pedig most már második férje révén hozzájuk tartozott.
– Csakhogy nevetsz fiam, bár bevallom, jobb szeretném, ha ezen boszankodnál. Kis aranyszájú katiczabogárka, hízelegni akart nékem, de nem ért vele czélt. Maga varrja a ruháit?… Hiszen csak Ultzelnál hatezer forintnál többet tesz ki a Lolly három éves kifizetetlen számlája, egész Bécs tudja, hogy már-már pörbe akarta az öreg diplomatát fogni… Tomi izzadta ki ezt is értök… Ilyen meny kellene nékem éppen. Örülök, hogy te is beláttad, pedig hogy kerülgetett a Lolly is engem. El akart velem a konyhába és az éléstárba jönni, be akarta járni a svájczereit, megnézni velem, hogy nő a káposzta, mintha bizony a gazdaságomhoz jött volna látogatóba, nem is hozzám. Ezek a mai kis juckerkisasszonykák azt hiszik, hogy azért, mert czigarettával szájukban jönnek a világra s az «Imitátio» helyett Gyppel élnek, azért, mert tennist játszanak és angol czipőket hordanak, nagy dámák s mi, a régi gárda tagjai, olyan szakácsné és tenyész-állat közötti productumok vagyunk… Szegény kis leányok… Ha tudnák, ha tudnák –s az öreg asszony jóízűt nevetett, de úgy, hogy még a könny is kicsordult a szeméből, – igen, de a fiaink, azok kellenek nékik… Ugy-e nem veszed el fiam… Ugy-e nem?
– De édes anyám, hát nem néked szóltam volna ez esetben legelébb? Kihez fordultam volna bizalommal máshoz, mint hozzád Azt hiszed, egy perczig titokban tartottam volna, ha komoly szándékaim lettek volna vele?… Hogy szeretem – arról nem tehetek. Édes atyám végrendelete megtanított a megismerésre, szeretem őt – szeretem minden hibájával, a melyet tisztán látok, szeretem kételkedve benne – szeretem ostobán, bolondul… De nem veszem el!
– Édes fiam, – s az öreg asszony boldogan átölelte fiát és hosszan átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem nem erről az oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki előbb cserkészni ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdőben és sápadtan néz bele a puska csövébe… Majd felszökel s oda dől a nagy fa törzséhez és megcsukló hangon zokogni kezd… Zokogó, csukló hörgése betölti az erdő nyugalmát.