5.
Huszonöt év hamar lejár!…
A kocsi csak repült előre, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat, átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeiből virágzó gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára.
Tavasz van ismét!
A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai, hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan élt faj finomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is.
Öcscse, Niffor Lőrincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek között s kit ő is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek nevezte.
A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett töltenie.
Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható nagyon, Lőrincz környezetébenpedig nincs annyi jó embere, mint kellene lenni.
A kocsi csak repült előre.A kocsi csak repült előre.
A kocsi csak repült előre.
Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon. Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi gondoskodással van jövője iránt.
A kocsi most a Dálna előtti utolsó falun robogott keresztül; az a kis erdő ott, a mezők felett, már a Lőrinczé. A hajnali köd elmosta a színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben.
Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. – Innen majd gyalog megyek fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted?
A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt mindenki, de értett magyarúl.
A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a rétek közepén.
Úgy érezte, e perczben született.
Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött.
A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden, ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott; bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi mindent bearanyoz, az,a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén, mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve.
Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat!