6.
Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanúl lassú léptekkel. Az erdőnél balra kanyarodott s vagy tíz percznyi gyalogolás után a présház elé ért, a mely a kastélynak erről az oldalról mintegy őrszeme volt.
A szőlő kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett.
Felment a fehérre meszelt hosszú házig… Megállt előtte. Ott áll a kis ház, mint azelőtt; hej! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak azok a régi őszi hangulatok (néha szüretre haza jött, – lopva – egy-két napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelő Holbein Madonna-arczú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre meszelt terem zöld fenyőgalyakkal, zászlókkal feldiszítve, a melynek ablakain végig látni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis falu tornyain megcsillámló nap sugarait… Aztán a szoba közepén a terített asztal; látja önmagát oda könyökölve, búsulni; öcscse – a czigányok grófja – a végtelen zenetehetséggel megáldott Lőrincz, meg primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzópattogó csárdás… majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az ismeretlen nagy világnak, neki az ürnek! Innét ki külföldre, idegenbe… idegenül!
Istenem, milyen emlékek!
De – hisz előtte ama. Miért gondolna a multra. Napsugárban fürdik minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből. Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak!
Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház… az, az… Itt lakott a Lőrincz vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy lehet ma vele? Vonzza-e még az «ismeretlen» egyszerűsége? Tart-e még a búfelejtés? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat – s ott a kastély. Az oszlopos épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édes anyját, a mint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött czigarettázik s patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy márványkandalló öblét, a mely tele virággal.
Nyugalmat lehel itt minden.
Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja… itt csendes minden; idáig nem jut a szenvedés jaja, a bosszú kiáltása, itt csendesen nyílnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz itthon.
Most egyszerre a hajnali harangszó hallik; rég ismert harang hangja… az első hang hazulról.