7.
Gábor egy reggel, midőn Lőrincz gazdaságában volt elfoglalva, átment Tomiékhoz. Egyedül akart beszélni Lollyval. Szerette volna tudni, egyoldalú-e a dolog… vagy pedig igazán Lolly oldaláról jött a veszedelem? Tomiék még nem keltek föl, midőn a kastély udvarán belovagolt. Lolly épp az istállók felé tartott – lovaglóruhában.
– Grófnő, megengedi, hogy elkísérjem?
– Hogyne, édes Gábor, várjon reám egy perczig. De rég nem láttam! Úgy látszik, most kerül.
Gábor nem felelt… Pár pillanat mulva Lolly lóháton jött vissza.
– Nos… mit akar?
– Tehát igazán azt hiszi, hogy valami fontos dolgom kell hogy legyen, mert átjöttem?
– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. De örülök, hogy látom, – ritka emberrel kedvesnek kell lenni, – már udvariasságból is.
– Lolly. – Mit akar? – kérdte Gábor hirtelen, élesen.
– Mit akarok? – kérdte Lolly meglepett arczczal. Most ki akarok lovagolni, holnap – s egy év mulva… úgy mint mindig, békét. A boldogság úgy-e ebben áll?
– A boldogság? Boldogságról beszél?
– Mért ne beszélnék a boldogságról? Higyje el, a boldogság minden embernek hatalmában van. Jöhet olyan percz, midőn csak kezét kell kinyujtani utána s birtokába jut… Maga azonban mindent elkövet arra, hogy soha el ne érje…
– Másról beszél, mint a mit kérdtem.
– Másról? Boldog akarok lenni. Ez a feleletem.
– Csak önmagára gondol.
– Nem értem. De azért erre is ma adom meg a feleletemet. Önmagamra, ha boldog akarok lenni.
– Szeretett valaha?
– Hallgasson meg. Pár éve kínoz. Nem tudom, tiszteletnek vegyem… vagy másnak? Azt hiszem, magánál ez a legnagyobb rokonszenv jele… a kit szeret, azt boldogtalanná teszi, olyanná, mint a milyen önmaga. Kételkedett bennem mindig. Ugyan mondja édes barátom, mire volt jó mindez? Azt hiszi, lett volna okom arra, hogy éppen maga iránt érezzek rokonszenvet – mint az a mi természetes. Maga érdekelt s a többi urak, kik körülvettek, untattak. Magán állt, hogy megértsük egymást. Lássa, ma itt a szabad természet ölén – egyenesen ugy mint barátnak baráthoz illik – beszélek önnek a – szerelemről. Magán állt csak – mi okom lett volna magához vonzódni, más partie-k? Tudja, hogy nem vagyok szegényebb,ha sok is az adóságunk, magánál – és ünnepeltek. Szocziális positiója – nékem van, magának nincs, távol élt Pesttől csak úgy, mint Bécstől. Nos, hát… mi? Nem hitt nékem. Sértett az első percztől fogva… s lássa, bevallom, soká, soká éppen ez vonzott magához. Hittem abban – a ki nem hisz abban a nőben, kiben párját lelte fel. Ez ugyan tán nem férfias, hisz nem mutat nagy erőre – de új, érdekes és én, kiváncsi vagyok. Így… éppen azzal vonzott, a mivel vissza kellett volna taszítania. Így tartott ez addig, a meddig… – egyszerre beláttam, hogy lehetetlen útra tévedtem.
– Hallgasson meg. Pár éve kinoz.– Hallgasson meg. Pár éve kinoz.
– Hallgasson meg. Pár éve kinoz.
– Igen Lőrinczre akadt… ki…
– Ne végezze be. Ne sértsen meg, mert minékünk,értse megjól, egy élet folyamára barátságban kell maradnunk. Lássa, könyörületes vagyok magával, pedig maga kegyetlen volt velem. Lőrincz szeret, igen szeret – s felemelkedett nyergén, derekát kiegyenesítette és diadalmasan nézett Gáborra; a megsértett asszony kettős diadala beszélt a tekintetéből.
Az nagy megnyugvásomra van, hogyezt énmondom el magának először. Tudom, hogy Lőrincz, ki gyengédebb, mint maga s gyengédebb, mint én – nem szólott még magának e tárgyról. Én elmondom, mert úgy vélem, ez a kötelességem…
– És… és? – kérdte Gábor halotthalványan.
– A mi az én érzelmeimet illeti, azt engedje meg, hogy ma éppen olyan kevéssé tárjam fel maga előtt, mint azelőtt tettem. Azelőtt nem akartamegismerni gondolat- és érzésvilágomat, most nem fogja.
– Szereti tehát?
– Nem tudom… ma még nem hiszem. Lássa, annyi a közös magukban, hogy nem tudom, melyik a Lőrincz, melyik maga.
És e perczben valami lehetetlen, valami szédítően merész – és ügyetlen gondolat fogamzott meg Gábor agyában. Azt hitte, (és nemcsak logikája, de még lázongó érzései is erre vitték) csak úgy mentheti meg Lőrinczet, ha maga-magát dobja oda zsákmányul. És – a pillanat hatása alatt úgy érezte, hogy ez áldozattal tán még önmaga is nyerni fog.
– Lolly – szeret? Akar nőm lenni? – kérdte határozott hangon, de oly határozottan, mint csak az kérdhette, ki már e themát hónapok, évek óta rágva, végre konkluzióra jutott. Úgy érezte, mázsás kő esett le szivéről e kérdéssel, úgy érezte, újra bizalommal nézhet az élet elé.
– Nem, nem szeretem – felelt most Lolly épp oly határozott hangon. – Lássa, sajnálom, hogy oly elővigyázatlan volt. Így hát elrontotta visszonyunkat egy élet folyamára. Vége – vége. Mennyire bánom, mennyire fáj. De hát hogy lehetnénk meg már most,egy ilyennyilatkozat után, ezentúl egy fedél alatt… utaink szétváltak, szegény barátom, így Niffor Lőrincz neje csak nem lehet Márfay Gábor testvére… ki szereti!
– Lolly, Lolly… bocsásson meg, – kiáltott Gábor a kétségbeesés hangján.
– Az Isten áldja meg… felejtsen el… ezt kívánom magának csak.
És elvágtatott, ott hagyta Gábort egyedül. De egyedül egy élet folyamára, kifosztva családjától, elvéve életczélját, jövőjének minden útját eltorlaszolva, ledobva a mélységbe, könyörület és szánalom nélkül…