8.
Sietve haladt át a kastély udvarán. Az óra éppen kilenczet mutatott.
– Késő, már késő – gondolta s bosszankodott. Ő tudta, miért.
Az oszlopos előtornáczon megállt, beszívta a felfutott szőlő virágának édes illatát.
Minden úgy van a tágas udvaron, mint azelőtt volt. Ott húzódnak el kétfelé az olasz renaissance-stylben tartott laposfedelű melléképületek. Az udvar közepén az óriási thermométer, amott meg a rókaház. Ugyan, van-e benne róka?
Az öreg, már ötven éve a család szolgálatában levő süket komornyik, ott ült az ajtó előtt, sütkérezve. A mint meglátta Gábort, hirtelen felugrott s oly gyorsan, a mennyire csak vén tagjai engedték, glédába vágta magát.
– Der gnädige Herr! Herr Jesses, der gnädige Herr! – szólalt meg makogva s csak csóválta ősz fejét. Bámult is, haragudott is, örült is; látszott az arczán. De hogy ne bámult volna, hogy így egyszerre a föld alul bújt ki az egyik gazdája; hogy ne haragudott volna, midőn minden czeremóniát elkerülve érkezett haza (ez sohasem volt így a családban azelőtt) s hogy ne örült volna, hisz ismerte a mióta él s most tudta, hogy végleg hazajött.
– Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen – makogott s csak csóválta a fejét. – Felhívjam az inasokat? – felhívom. S már neki is indult volna, ha Gábor meg nem akadályozza. Némán intett neki, nem szólt semmit, hisz úgy sem értette volna meg a szegény süket ember. Majd megveregette a vállát, aztán hirtelen sarkon fordult.
– Der Hochgeborene Herr schläft noch! – kiáltotta rémült arczczal az öreg. De Gábor nem figyelt rá, bement a Lőrincz ajtaján.