9.
Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarítva, mélyen, szelíd arczczal aludt.
Gábor megállott ágya előtt s az imént hideg, majdnem metsző kifejezésű szemeiből végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt szívének minden dobbanását, ő volt az egyetlen, kinek lelke összes redőit együtt feltárta.
Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétől elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá.
Hányszor, de hányszor aggódott távol tőle, hogy idegen befolyások alatt elszakadt szívétől. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s elidegenedett tőle.
Ugyan szereti-e még?
E perczben Lőrincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga elé, aztán felemelkedett ülőhelyéből s némán, szó nélkül átfonta karjait bátyja derekán.
Gábor se szólt semmit, csak odaszorította szívéhez Lőrincz fejét és száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve!
Látta maga előtt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben a testvére jövőjét kereste. A révparton is a vihart látta…
Aztán Lőrincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan, szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy őt rendesen nevezte.
Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. Erről Lőrincz nem tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szívéhez vonja, megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint ő künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha.
Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell!
Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a Lőrincz szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül, felkelve az ágy széléről s odamenve a paphoz, kezet adott neki. Tisztelendő Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz, egy szava nem jött a szívéből. Gábor ki nem állhatta.
– Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap rózsaszínű arcza szintefénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott megérkezni?
Gábor hidegen intett fejével.
– Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint.
– És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem.
– Igen – felelt Gábor.
– Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el?
– Csak méltóztassék tisztelendő úr, kérem – szólalt meg Lőrincz. Gábor csak hallgatott. És a pap leült kávézni, Lőrincz ismét Gáborhoz fordult, az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idő alatt Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett beszélni.
A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott.
Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. Lőrincz bort hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett.
– Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár. Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt. Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. Lőrincz csak hallgatta s egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja alatt s pláne vele függőségi viszonyban levő emberrel.
Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. Lőrinczet körülvette «udvara».
Gábor idegesen izgett-mozgott székén.
– Kérlek, Lőrincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled. Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy rövid főhajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát.