Aztán hozzátette, Coralie felé mosolyogva:
– Nem kételkedem benne, hogy az elhúnytdesideratum-a mihamarébb teljesülni fog!
S a három örökségváró távozott, nagy megdöbbenésükben szinte gondolkodni sem tudva.
Mentek hazafelé, egymás mellett lépkedve, hang nélkül, szégyenkezve és dühösen, mintha kölcsönösen megrabolták volna egymást. Még Corának is egyszeriben eloszlott minden gyásza: nagynénje hálátlansága felmentette a siratás kötelessége alól. Végre Lesable, akinek sápadt ajkait görcsbe szorította a bosszúság, odaszólt apósának:
– Adja csak ide azt az írást, hadd ismerjem megde visuis!
Cachelin odanyujtotta a papírt s a fiatalember elkezdte olvasni. Megállt a járdán s miközben ajárókelők neki-nekiütköztek, úgy maradt, beleásva kutató és gyakorlott szemét a sorok közé. A másik kettő pár lépésnyire tőle várt, még mindig hallgatagon.
Végre ezekkel a szavakkal adta vissza a végrendeletet:
– Nincs mit tenni ellene! Szépen lóvá tettek bennünket!
Cachelin, akit reményei pusztulása ingerültté tett, felelt:
– Teringettét, a te kötelességed lett volna gyerekről gondoskodni! Jól tudtad, hogy Charlottenak régesrég ez volt a fővágya.
Lesable válasz helyett rándított egyet a vállán.
Ahogy hazaértek, egész tömeg várta már őket, csupa olyan ember, akiknek mestersége a halottak körül folytatódik. Lesable rögtön visszavonult, semmivel sem akart tovább törődni, César pedig mindenkit végiggorombáskodott, kiabálva, hogy őt hagyják békén s csinálják minél gyorsabban a dolgukat. Úgy érezte, hogy szándékosan késleltetik a hullától való megszabadulásban.
Cora, szobájába zárkózva, meg se mukkant. Cachelin azonban, egy óra mulva, bekopogtatott a veje ajtaján:
– Kedves Leopold, – mondta, – azért jövök, hogy hányjuk és vessük meg a teendőket, mert végre is meg kell állapodnunk valamiben. Véleményem szerint mégis csak tisztességes temetést kell rendeznünk, nehogy a minisztériumban neszét vegyék a történteknek. A költségeket majd elintézzük. Különben sincs veszve semmi. Még nem régóta vagytok házasok s igazán ritka pech lenne, ha nem születne gyereketek. Majd gondotoklesz rá, ennyi az egész! Most intézzük el a legsürgősebb tennivalókat. Te úgye mielőbb bemégy a minisztériumba? Most összeírom, ki mindenkinek kell gyászjelentést küldeni!
Lesable fanyarul ismerte el, hogy apósának igaza van s leültek, szembe egymással, a hosszú asztal két végére, hogy megcímezzék a feketeszegélyes cédulákat.
Aztán első ebéd következett. Cora közömbös arccal jelent meg, mintha mindez egyáltalán nem érintené s az este óta tartó böjt után jól befalatozott.
Étkezés után rögtön visszazárkózott a szobájába. Lesable elment a tengerészeti minisztériumba, Cachelin pedig kitelepedett a balkónra, lovaglóülésben helyezkedve el a széken s pipára gyujtott. Lomha nyári napsütés verte a házfedelek tömegét s egyik-másik üvegtető lángolva izzott, vakító sugarakat szórva, melyeket a tekintet nem tudott elviselni.
S Cachelin, ingujjra vetkőzve, hunyorgó szemmel a fény özönében, a messzi, messzi dombokat nézte, melyek zölden intettek felé, túl a nagy városon, túl a poros külső telkeken. Arra gondolt, hogy locsog most a széles, csöndes és hűvös Szajna a halmok alján, melyeknek lejtőin fák vannak s hogy milyen borzasztóan jobb volna most a lombok alatt, hasalni a fűben, egészen a folyam szélén, a vízbe köpködni s nem a terasz ólomlapján sülni. S rossz érzés kezdte émelyíteni, szerencsétlenségük kínzó gondolata és fájdalmas érzése, a váratlan balsors, amely annál keservesebb és vadabb volt, mert olyan eleven és hosszú reménykedés előzte meg. S hangosan mondta, ahogy nagy lelki megrázkódtatások idején, a rögeszmék kábulatában fakad ki az ember:
– Piszok ringyó!
Háta mögül, a szobából, a temetkezési vállalat embereinek motozását hallotta, a koporsószögező kalapács szakadatlan kopácsolását. A közjegyzőnél tett látogatás óta nem nézte meg újra holt nővérét.
Lassanként azonban a dús nyári nap melege, vidámsága és fénylő varázsa átjárták testét-lelkét: eszébe jutott, hogy még nincs oda minden. Miért is ne lehetne gyermeke az ő leányának? Hiszen még két éve sincs, hogy férjnél van! Veje pedig izmos, kemény, jó erőben levő embernek látszik, ha kicsiny is.Leszgyerekük, a mindenét neki! Lesz, mert különben is, kell lennie!
Lesable lopva surrant be a minisztériumba s hivatali szobájába. Asztalán papírlap várta, ezekkel a szavakkal: »A főnök kéreti.« Először türelmetlen mozdulatot tett, lázadozva a zsarnokság ellen, mely újra a nyakába ül, aztán vad és heves vágy lepte meg, csak azért is felülkerekedni! Őbelőle is lesz még főnök, és pedig hamar; – aztán előre, még magasabbra!
Le sem vetve kimenő-redingote-ját ment be Torchebeuf-höz. Azzal a lesújtott arccal jelentkezett, amilyet szomorú alkalmakkor vesz fel az ember, sőt mi több, valami mély és igazi bánat jele is ott volt a kifejezésében, az az önkénytelen levertség, melyet a váratlan csapások vésnek a vonásokba.
A főnök vaskos feje, mely most is valami papírlap fölött csüggött, felemelkedett s nyers hang kérdezte:
– Egész délelőtt szükségem lett volna magára. Miért nem jött be?
Lesable felelt:
– Kedves jó főnök úr, csapás ért bennünket,Charlotte nénémet elvesztettük s azért is jöttem, hogy meghívjam önt a holnapi temetésre.
Torchebeuf arca azonnal nyájassá derült. S szinte elismeréssel válaszolta:
– Az már más, kedves barátom. Köszönöm a meghívást s mingyárt szabadságot is adok önnek, mert most bizonyára sok a teendője.
Lesable azonban ragaszkodott a hivatalnoki buzgósághoz:
– Köszönöm, kedves jó főnök úr, de már minden el van intézve s itt fogok maradni a rendes hivatalos időig.
Azzal visszatért a szobájába.
A hír elterjedt s a hivatalokból mindenfelől jöttek az érdeklődők, akik inkább gratulációkkal, mint részvétnyilatkozatokkal halmozták el s kíváncsiak voltak, hogyan viselkedik az új örökös. Lesable elszántan, egy színész álarcával fogadta a frázisokat és tekinteteket, oly kitünően találta el a viselkedését, hogy elbámultak rajta. »Jól tartja magát«, – mondták. »Mindegy, – szóltak közbe mások, – alapjában véve bizonyára nagyon meg van elégedve.«
Maze, aki merészebb volt a többieknél, megkérdezte tőle, a világfiak fesztelen modorában:
– Tudja már a hagyaték pontos összegét?
Lesable tökéletes nyugalommal felelte, mint akit a dolog egyáltalán nem érdekel:
– Nem egész pontosan. A végrendelet körülbelül egymilliókétszázezer frankról szól. Onnan tudom, mert a közjegyzőnek sürgősen közölnie kellett velünk bizonyos kikötéseket, amelyek a temetésre vonatkoznak.
Általános volt a vélemény, hogy Lesable nem marad a minisztériumban. Hatvanezer livre évjáradékkal az ember nem körmöl tovább. Úgymárvalakiaz ember s tetszése szerint lesz belőle, ami akar. Voltak akik azt vélték, hogy az államtanács felé fog kacsingatni, mások inkább úgy hitték, hogy majd képviselő igyekszik lenni. A főnök várta a lemondást, hogy az igazgató elé terjeszthesse.
Az egész minisztérium kivonult a temetésre, melyet szegényesnek találtak. De híre járt, hogy maga Cachelin kisasszony kívánta így: benne volt a végrendeletben!
Cachelin már másnap folytatta a szolgálatot, Lesable pedig, egyheti gyöngélkedés után, szintén megjelent, kissé sápadtan ugyan, de szívós és lelkes munkaerővel, mint azelőtt. Mintha semmi változás nem történt volna az életükben. Mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy tüntetőleg szívtak vastag szivarokat s hogy járadékokról, vasutakról, nagy összegekről beszéltek, oly emberek módjára, akiknek értékpapírok vannak a zsebében. Rövid idő multán annak is híre ment, hogy Párizs környékén villát béreltek s ott fejezik be a nyarat.
Az emberek ilyeneket gondoltak: »Éppen olyan fösvények, mint a vénkisasszony volt; családi vonás; megtalálta zsák a foltját; mindegy, azért mégse úri dolog bentmaradni a minisztériumban ilyen vagyonnal.«
Aztán nem törődtek velük többet. Megmérettek és könnyűnek találtattak.
Charlotte néni temetése után Lesable egyre csak a millióra gondolt s dühében, mely annál hevesebben marta, minél jobban kellett titkolnia,az egész világot meggyűlölte siralmas balsorsa miatt.
Ő is kérdezgette magában: »Kétévi házasság alatt miért nem született gyermekünk?« S a félelem, hogy családi élete meddő marad, riadtan doboltatta meg a szívét.
És ekkor, akárcsak a suhanc, aki felnéz a magas és zsírosan fénylő mászórúd csúcsára s a kitűzött lepényt szemlélve, keményen teszi fel magában, hogy törik-szakad, de neki lesz ereje és kitartása a sikerhez, Lesable kétségbeesett elszántsággal határozta el, hogy apává kell válnia. Hiszen annyian lettek azzá, miért ne lehetne hát ő is? Talán hanyag volt, gondatlan, talán nem is tudott eleget a dologhoz, hiszen teljesen közönyösen hagyta eddig az ilyesmi. Sohasem érezvén az utódhagyás erős vágyát, nem törekedett teljes lélekkel erre az eredményre. Ezentúl majd megfeszíti minden erejét, nem hagy figyelmen kívül semmit s meglesz a siker, mert így akarja.
Mikor azonban hazament, valósággal rosszul érezte magát és ágyba kellett feküdnie. A csalódás nagyon is nyers volt, nem bírta ki a visszahatást.
Az orvos meglehetősen komolynak találta állapotát s feltétlen pihenést rendelt, mellyel további, jócskán hosszúra szabott önkímélési idő kényszerűsége is járt. Súlyos idegláz veszélye fenyegetett.
Egy hét mulva mégis újra talpraállt Lesable s ismét elfoglalta hivatalát a minisztériumban.
Azonban még mindig betegnek érezte magát s nem mert közeledni a hitvesi ágyhoz. Habozott és reszketett, mint a hadvezér, aki csatára készül, csatára, melytől jövője függ. S estéről-estére a másnapot leste, az egészség, a testi-lelki jóérzésés energia egy olyan órájáért sóvárogva, mikor az ember mindenre képesnek hiszi magát. Minden pillanatban az üterét tapogatta, hol gyöngének, hol túlgyorsnak találva az érverést, izgatószereket szedett, félig nyers húst evett, hazamenés előtt hosszú, edző sétákat tartott.
Mivel sehogy sem kapott erőre úgy, ahogy szerette volna, azt vette a fejébe, hogy a meleg időszak végét valahol Párizs környékén tölti el. S csakhamar megérlelődött benne a hit, hogy a mezők szabad levegője döntő hatással lesz vérmérsékletére. Az övéhez hasonló állapotban csodás, biztos eredményeket szokott hozni a vidéki élet. A közeli sikernek ez a bizonyossága megnyugtatta s újra meg újra elmondta apósának, sokat sejtető hangsúlyozással:
– Ha kinn leszünk a falun, teljesen összeszedem magam s minden rendben lesz.
Már a puszta »falu« szó is valami misztikus jelentőséggel csengett a fülében.
Kibéreltek tehát egy kis házat Bezonsban s mindhárman kiköltöztek a faluba. A két férfi reggelente gyalog lábalt át a síkon a colombesi állomásra s este is gyalogosan tértek vissza.
Cora, akit elbűvölt ez az élet a szelíd folyam mentén, le-leült a lejtős parton, szedte a virágot s szőke és reszkető fűkalászokból kötött nagy csokrokkal ment haza.
Esténként mind a hárman lesétáltak a folyam hosszában a Lazacos-gátig s betértek egy-egy üveg sörre a Hársfa-vendéglőbe. A folyam, megtorlódva a hosszú cöveksoron, átsustorgott a réseken, s vagy száz méternyi szélességben szökellt, dobolt és tajtékzott tovább. A zuhogó hullámok harsogásától rengett a part, a levegőben pedig finom vízpor felhőzött, lengő és nedves pára, melyúgy emelkedett föl a vízesésből, mint holmi könnyű füst, a szétpaskolt hab és a felkavart iszap illatát hintve szét.
Leszállt az éj. Szemközt, messzire, a nagy világosság Párizst hirdette s Cachelin minden este elmondta rá:
– Hű! Mégis csak fene nagy város ez a Párizs.
Olykor-olykor egy-egy vonat, amint áthaladt a sziget végét keresztbeszelő vashídon, mennydörgésszerűen robajlott s csakhamar eltűnt, jobbra vagy balra, Párizs vagy a tenger felé.
Lassú léptekkel fordultak vissza s nézték a felkelő holdat, leülve egy-egy árok szélére, hogy minél tovább láthassák a csöndes folyamba omló puha és sárga fényt, mely mintha együtt úszott volna a vízzel s melyet az ár völgyelései úgy remegtettek át magukon, mint valami tűzből szőtt habselymet. Felzendült a békák rövid, fémes hangú kurjongatása. Éji madarak egymást hivogató hangja hasított át a levegőn. S olykor egy-egy nagy néma árny suhant tova a folyón, megtörve fénylő és csöndes iramlását. Portyázó halászok bárkái voltak, melyekből hirtelen ki-kivetették a hálót s zajtalanul vonták be újra, tág és sötét öblében a villogó és ficánkoló potykákkal, mint valami vízmélyi kincset, ezüst halak élő kincsét.
Cora megindult gyöngédséggel támaszkodott férje karjára, kitalálva a férfi vágyát, noha sohasem beszéltek a dologról. Mintha jegyességük másodvirágzását élték volna, új várását a nászi csóknak. A férj olykor lopva végigsimította a nő füle mögött a nyakszirt kezdődő hajlatát, a lágy formák finom zugocskáját, ahol az első pelyhek selymesednek. Az asszony kézszorítással válaszolt s vágytak egymásra, egyelőre mégis lemondvaegymásról, felajzottan és visszakorbácsoltan egy még hatalmasabb akarat parancsától, a millió álomképétől.
Cachelin, akit lecsillapított a maga körül érzett reménykedés, boldogan élt, nagyokat ivott és evett, s alkonyattájt valami költői megszállottságba ringatózott, abba az együgyű ellágyulásba, mely a legtompább lelkeken is erőt vesz egy-egy természeti látványosság előtt: mikor fény záporoz végig a lombokon s a távoli dombok közt lemegy a nap, bíbor visszfényekkel a folyó tükrén. Kibökte:
– Ilyenkor, ha efféléket látok, hiszek az Istenben. Az ilyesmi belém markol, – folytatta, gyomra táját tapogatva – s valósággal megtérek. Egész furcsákat érzek. Mintha valami fürdőbe mártogattak volna, amitől sírni szeretnék.
Lesable pedig kezdte magát jobban érezni, hév ébredt benne, melyet már elfelejtett, futni szeretett volna, mint egy csikó, meghempergőzni a fűben, kiabálni jókedvében.
Elérkezettnek látta az időt. Igazi új nászéjszaka volt az.
Azután a mézeshetek jöttek, tele szerelemmel és reménykedéssel.
Azután tapasztalniuk kellett, hogy minden kísérletük meddő maradt s bizakodásuk hiúnak bizonyult.
Maga volt ez a kétségbeesés, a katasztrófa! Lesable azonban nem veszítette el a bátorságát, emberfölötti erőfeszítéssel makacskodott. Felesége, ugyanannak a vágynak izgalmával s ugyanannak a félelemnek remegésével, egyszersmind pedig a maga izmosabb testiségével is, készségesen engedte át magát férje kísérleteinek, tüzelte csókjait s szűntelenül élesztgette lankadó hevét.
Október első napjaiban tértek vissza Párizsba.
Életük elkomorodott. Szájukon most már kellemetlen szavak csúsztak ki, s Cachelin, kiszimatolva a helyzetet, a maga mérgezett és trágár obsitos-kiszólásaival gyötörte őket.
S szűntelenül üldözte mindegyiküket, vájta és hegyezte kölcsönös dühüket a megkaparíthatatlan örökség gondolata. Corának most már felvágták a nyelvét s agyonkínozta a férjét. Kisfiú volt a szemében, anyámasszonykatonája, aki nem számít. Cachelin pedig minden ebédnél elismételte:
– Nekem, ha gazdag lettem volna, csőstül volna gyerekem… Persze, ha szegény az ember, okosnak kell lennie…
S leánya felé fordulva, még hozzátette:
– Te biztosan olyan is vagy, mint én, dehát ez itt…
És jelentős pillantást vetett a veje felé, megvetéssel teljes mozdulatra rántva a vállát.
Lesable nem szállt vitára, felsőbbrendű emberként, aki parasztcsalád közé keveredett. A minisztériumban úgy találták, hogy rossz színben van. Egyszer a főnök meg is kérdezte:
– Nem beteg ön? Mintha valahogy megváltozott volna!
Felelt:
– Dehogy, kedves jó főnök úr! Talán a fáradtság látszik meg rajtam. Mostanában sokat dolgoztam, hiszen láthatta ön.
Nagyban számított az évvégi előléptetésre s ebben a reményben újra nekifeküdt minta-hivatalnoki robotjának.
Teljesen jelentéktelen jutalomfélét kapott, kevesebbet, mint bárki másé. Apósa, Cachelin pedig semmit.
Lesable, szívén találva, újra bement a főnökhöz s ezúttal elsőízben szólította egyszerűen »uram«-nak:
– Uram, hát érdemes úgy dolgozni, ahogy én teszem, ha az ember nem látja semmi gyümölcsét?
Torchebeuf vaskos feje sértődött mozdulattal ütődött fel:
– Mondtam már önnek, Lesable úr, hogy az ilyfajta eszmecserének nincs helye köztünk. Újra ismétlem, hogy ildomtalannak találom ezt a kérdőrevonást, mivel ön az adott esetben igen gazdag ember szegény kollégáihoz képest…
Lesable nem türtőztethette tovább magát:
– De ha egyszer semmim sincs, uram! Nagynénénk a házasságomból születendő elsőszülött gyermekre hagyta a vagyonát. Én és apósom a fizetésünkből élünk!
A főnök meglepődött, de aztán válaszolt:
– Nos, ha ma még nincs is semmije, legközelebb mégis csak gazdag lesz. És így egyre megy…
Lesable takarodót fújt, jobban lesujtva az elveszett előléptetés, mint a megmarkolhatatlan örökség miatt.
Mikor azonban, pár nappal később, Cachelin megérkezett a hivatalba, a szép Maze ajkán mosoly jelent meg, majd Pitolet lépett be s a szemei csillogtak. Utána Boissel nyomta be az ajtót s fürgén sietett előre, sunnyogó jókedvvel nézve össze a többiekkel. Savon apó tovább másolt, szája csücskében lógó agyagpipájával, magas székén kuporogva, felrakott lábakkal, ahogy a kisfiúk szoktak ülni.
Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valamire vártak volna. S Cachelin iktatta az ügydarabokat, szokása szerint hangosan mondva maga elé:
– Toulon. Tiszti csajka-felszerelés aRichelieuszámára. – Lorient. Úszóövek aDesaixszámára. – Brest. Angol gyártmányú vitorlavászonminták.
Lesable jelent meg. Mostanában minden reggel bejött a rája eső aktákért, mivel apósa nem vett magának annyi fáradságot, hogy a szolgával küldje be őket hozzá.
Miközben Lesable a rendtiszt asztalán heverő papírok közt kotorászott, Maze oldalt sandított rá, kezeit dörzsölve, a cigarettáját sodró Pitolet szájaszélén pedig vidám vonás vetett kis ráncot, a már visszafojthatatlan jókedv hirdetője. A másoló öreghez fordult:
– Úgye, Savon papa, maga sokat tapasztalt világéletében, mi?
Az öreg, tudva, hogy most gúnyolódni akarnak vele s megint a feleségével hozakodnak elő, nem felelt.
Pitolet újrakezdte:
– Maga biztosan rátalált a nyitjára, hogyan kell gyerekeket fabrikálni, mivelhogy több gyereke is volt, úgy-e?
Szegény öreg felemelte a fejét:
– Ön tudja, Pitolet úr, hogy nem szeretem az efféle tréfákat. Szerencsétlenségemre méltatlan személyt vettem feleségül. Mikor megbizonyosodtam a hűtlenségéről, el is váltam tőle.
Maze közömbös hangon kérdezte és nem nevetett:
– Több ízben is megbizonyosodott, nem?
Savon apó komolyan válaszolta:
– Igen, uram.
Pitolet kapta el újra a szót:
– Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy apja ne legyen egypár gyereknek, háromnak vagy négynek is, ahogy hallom.
A jámbor öreg roppantul elpirult, úgy hebegte:
– Ön sértegetni akar, Pitolet úr, de ez sem fog önnek sikerülni. Feleségemnek valóban volt három gyermeke. Okom van feltételezni, hogy az első tőlem való, a másik kettőt azonban nem ismerem el.
Pitolet folytatta:
– Csakugyan, mindenki azt mondja, hogy az első a magáé. Ez elég is. Nagyon szép dolog, ha az embernek van egy gyermeke, nagyon szép dolog és nagy boldogság. Fogadjunk, hogy Lesable sokat adna érte, ha csak egyet is tudna sikeríteni, úgy, mint maga tudott!
Cachelin abbahagyta a lajstromozást. Nem nevetett, noha Savon apó a szokásos, megkínzott pofozógép-arcot mutatta s ilyenkor a szabadszájú tréfák özönét szokta rázúdítani az öreg házastársi viszontagságaira.
Lesable már összeszedte az írásait, de érezve, hogy a támadás neki szól, maradni akart, visszatartotta a dac, egyben pedig zavart és ingerült is volt, próbálta kitalálni, ki adhatott így túl a titkán. Aztán eszébe jutott, mit mondott a főnöknek s nyomban megértette, hogy azonnal a legteljesebb energiát kell tanusítania, ha nem akar az egész minisztérium céltáblája lenni.
Boissel le és föl járt a szobában, szinte vinnyogva. Az uccai kikiáltók rekedt hangját utánozva bődült el: »A gyerekgyártás titka, csak tíz centime, két sou! Tessék, tessék, a gyerekgyártás titka, monsieur Savon szabadalma, töméntelenül borzasztóan érdekes!«
Mindenki nevetett, csak Lesable és az apósa nem. Pitolet pedig odafordult a rendtiszthez:
– Mi baja, Cachelin úr? Hová tette a jókedvét? Azt hinné az ember, hogy nem is mulat azon,hogy Savon apónak mégis csak van egy gyereke a feleségétől. Ez pedig nagyon jó vicc, szerintem. Nem mindenki tudja idáig vinni!
Lesable újra elkezdett a papírjai közt babrálni, úgy tett, mintha olvasna és nem hallana semmit, de sápadt volt.
Boissel megint rákezdte a piaci kikiáltást:
– Használhatja mindenki, aki meg akarja kapni az örökségét, csak tíz centime, két sou, tessék, tessék.
Ekkor Maze, aki alantasnak találta az ilyenfajta elménckedést s aki különben is személyes haragot forralt Lesable ellen, amiért megfosztotta a vagyon reményétől, melyet titokban ott táplált a szívében, közvetlen kérdéssel állt elő:
– Rosszul van, Lesable? olyan sápadt!
Lesable felkapta a fejét s farkasszemet nézett kollégájával. Pár másodpercig remegő ajkkal habozott, valami metsző, de szellemes mondást keresve, de sehogy sem találva. Felelt:
– Kutyabajom. Csak csodálom, mennyi finom puskaport elpazarolnak az urak…
Maze, még mindig háttal a tűznek, redingote-ja két szárnyát maga elé fogta s nevetve mondta:
– Az ember igyekszik, kedvesem. Úgy vagyunk vele, mint ön: nem mindig úgy sül el, ahogy kéne…
Kitörő hahota szakította félbe. Savon apó, aki félhülyén is sejteni kezdte, hogy most már nem őt bántják és gúnyolják, lefittyent szájjal várt, tolla megakadt a levegőben. És Cachelin is várt, készen bármely pillanatban ököllel esni annak, aki éppen a kezeügyébe kerül.
Lesable dadogott:
– Nem… értem… Mi nem sült el?… hogy érti?…
A szép Maze visszaejtette az egyik redingoteleffentyűt, hogy megpödörhesse a bajuszát s finomkodó hangon mondta:
– Jól tudom, hogy önnek rendszerint minden vállalkozása jól sül el. Alapjában tehát nem helyes, hogy önt is szóbahoztam. Különben is Savon papa gyerekeiről volt szó és nem az önéiről, hisz önnek nincsenek is. Hiszen tekintettel arra, hogy önnek minden vállalkozása jól üt ki, nyilvánvaló, hogy gyermekei is csak azért nincsenek, mert nem akarta, hogy legyenek…
Lesable nyersen vágott közbe:
– Talán nem ütné ilyesmibe az orrát…
A kihívó szavakra Maze is felemelte a hangját:
– Kérem, micsoda hang ez? Beszéljen tisztességesen, mert meggyűlhet velem a baja!
De Lesable már reszketett a dühtől s elveszített minden mértéket:
– Maze úr, én nem vagyok holmi léha figura, vagy kinyalt uracs, mint ön. Ha szabad kérnem, kíméljen meg ezentúl a barátságától. Semmi közöm önhöz, és a magafajtájú népséghez.
Kihívó tekintettel kísérte szavait Pitolet és Boissel felé.
Maze hirtelen megértette, hogy az igazi erő a hallgatás és az irónia; azonban hiúsága alapjaiban lévén megsértve, szíven akarta találni ellenfelét s protektori hangon, a baráti jótanács szavával szólalt meg, miközben szemében ott izzott a düh:
– Kedves Lesable, ön túlmegy a határon. Egyébként megértem bosszúságát; gonosz dolog elesni a vagyontól s hozzá még olyan kicsiség miatt, olyan könnyű, egyszerű izé miatt… Nézze csak, ha akarja, én szolgálatára állok, teljesen ingyen, baráti szívességből. Öt perc az egész…
Még beszélt, mikor Savon apó kalamárisa, melyet Lesable hozzávágott, melle közepén találta. Tintaáradat fröccsent szét az arcán, meglepő hirtelenséggel csinálva négert belőle. Előre ugrott, a szeme fehérje forgott, kezét ütésre emelte. Cachelin azonban fedezte a vejét, átnyalábolva a nagy Maze-t, akit jól összerázva és oldalbadögönyözve nekilódított a falnak. Maze vad erőfeszítéssel szabadította ki magát, feltépte az ajtót s visszakiáltott a két emberre:
– Még hallanak rólam!
Azzal eltűnt.
Pitolet és Boissel követték. Boissel azzal magyarázta ki tartózkodó viselkedését, hogy beavatkozás esetén alighanem agyonütötte volna valamelyiket a dulakodásban.
Szobájába visszatérve, Maze azonnal a tisztálkodáshoz látott, de ez sehogy sem sikerült: lila másolótintával fenődött be, amelyet kitörölhetetlennek és eltávolíthatatlannak mondanak. Dühöngve és kétségbeesve állt tükre előtt, vadul dörzsölve arcát hurkára csavart törülközőjével. Csak még feketébb lett, vöröses árnyalatokkal, mert a vér odatódult a bőrhöz.
Boissel és Pitolet utánajöttek és tanácsokat adtak neki. Pitolet azt mondta, hogy tiszta táblaolajjal kell lemosni az arcot, a másik ammóniákot ajánlott. A szolgát gyógyszertárba szalajtották megfelelő szerért. Valami sárga folyadékkal és egy habkődarabbal tért vissza. Semmi eredmény.
Maze csüggedten ült le s így szólt:
– Most már a becsületügyi részt is el kellene intézni. Akartok segédeim lenni s kielégítő magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérni Lesable-tól?
Mind a ketten vállalkoztak s megbeszélték a teendőket. Fogalmuk sem volt az efféle ügyekről, de nem akarták bevallani, s hogy korrekt uraknak lássanak, óvatosan félénk és kerülgető megjegyzéseket tettek. Elhatározták, hogy bevonják a tárgyalásokba a fregatt-kapitányt, aki a szénügyek intézésére volt beosztva a minisztériumba. A kapitány sem volt sokkal okosabb náluk. Némi fejtörés után mindazáltal azt ajánlotta, hogy keressék fel Lesable-t s szólítsák fel két barátja megnevezésére.
Amint kollégájuk szobája felé indultak, Boissel egyszerre csak megállt:
– Nem kellene mindenekelőtt kesztyűt húzni?
Pitolet habozott egy másodpercig:
– Persze, valószínűleg…
De hogy kesztyűt szerezhessenek, el kellett volna menni a hivatalból, a főnök pedig az ilyesmiben nem értette a tréfát. A hivatalszolgát küldték el tehát, hogy hozzon valamelyik boltból választékot. A szín miatt sokáig fennakadtak. Boissel feketét akart, Pitolet szerint ez az árnyalat most nem volt helyénvaló. A viola színben állapodtak meg.
Amint a két ünnepélyes, kesztyűs alak belépett, Lesable felkapta a fejét s riadtan kérdezte:
– Mi tetszik?
Pitolet felelt:
– Uram! barátunk, Maze úr, megbízásából jövünk, hogy magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérjünk azok miatt a tettlegességek miatt, melyeket vele szemben magának megengedett.
A még mindig agyonizgatott Lesable felkiáltott:
– Mit? Ő sért meg, és még ő provokáltat? Mondják meg neki, hogy megvetem, igen, megvetem, akármit üzenget vagy csinál!
Boissel tragikusan lépett egyet előre:
– Uram, Ön arra kényszerít bennünket, hogy az ujságokban olyan jegyzőkönyvet tegyünk közzé, amely Önre nézve igen kellemetlen lesz.
És Pitolet rosszmájúan tette hozzá:
– És amely súlyos ártalmára lehet az Ön becsületének és jövendőbeli előrehaladásának.
Lesable lesujtva nézett rájuk. Mit tegyen? Időt kell nyerni, gondolta.
– Uraim, tíz percen belül megkapják a választ. Lesznek szívesek ezt Pitolet úr szobájában megvárni?
Amint egyedül maradt, körüljártatta a szemét, mintegy tanácsot, védelmet keresve.
Párbaj! Párbaja lesz!
Reszketett, rémüldözött, mint az olyan békés ember, aki sohasem gondolt efféle lehetőségre, sohasem gondolt ilyen kockázatra és izgalmakra, sohasem edzette hozzá bátorságát ily borzalmas esemény víziójához. Fel akart kelni s nyomban visszaroskadt, dobogó szívvel, elgyengült inakkal. Dühét és elszántságát mintha elfútták volna. De amint arra gondolt, hogy mint vélekednek majd a minisztériumban s milyen tereferéket kelt majd a dolog az összes hivatalokban, lankadó gőgje újra felhorgadt s nem tudva, hogyan is döntsön hát, bement a főnökhöz, miheztartás végett.
Torchebeuf úr nagyon meg volt lepve és alaposan zavarban volt. Nem látta feltétlenül szükségesnek a fegyveres mérkőzést és arra is gondolt, hogy ez az egész ügy még rendetlenséget is csinálhat a szolgálati organizációban. Ezt ismételgette:
– Én a magam részéről nem tudok mit mondani. Becsületbeli dologról van szó, ami nem tartozik rám. Szóljak az Ön érdekében Bouc kommandánsúrnak? Ő szakember az ilyesmiben és segítségére lehet Önnek.
Lesable elfogadta az ajánlatot s bement a parancsnokhoz, aki mingyárt párbajsegédnek is vállalkozott. Az egyik főnökhelyettest vette maga mellé társul.
Boissel és Pitolet felkesztyűzötten várták őket. Az egyik szomszédszobából még két széket kértek kölcsön, hogy mind a négyen leülhessenek.
Komolyan üdvözölték egymást, azzal helyet foglaltak. Pitolet kezdett beszélni s vázolta a helyzetet. A parancsnok végighallgatta, aztán ő is megszólalt:
– Súlyos ügy, de nem látom reménytelennek; minden attól függ, hogyan fogjuk fel a sértési szándékot.
A ravasz öreg tengeri fóka mulatott magában.
Hosszú megbeszélés kezdődött, melynek során négy levélfogalmazványt gyártottak egymásután, kölcsönös bocsánatkérésről lévén szó. Ha Maze úr elismeri, hogy elvben nem volt szándéka megsérteni Lesable urat, az utóbbi is készséggel nyilvánítja ki, hogy helytelenül cselekedett, mikor a tintatartót elhajította s bocsánatot kér a meggondolatlan sérelemért.
Ezzel a négy megbízott visszatért a felekhez.
Maze, aki most asztala előtt ült, tele volt a készülő párbaj izgalmával, bár számított ellenfele visszavonulására s közben hol az egyik, hol a másik felét nézegette arcának abban a kis kerek cintükörben, amely ott található minden hivatalnok fiókjában s arravaló, hogy este, távozás előtt rendbehozza előtte az ember a szakállát, a haját meg a nyakkendőjét.
Elolvasta az eléje tett leveleket s látható elégedettséggel mondta:
– Nagyon tisztességes elintézésnek találom. Hajlandó vagyok aláírni.
Lesable a maga részéről ellenvetés nélkül fogadta el segédei fogalmazványát s így szólt:
– Ha Önök így látják helyesnek, én nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugodjam.
És a négy meghatalmazott újra összeült. A leveleket kicserélték, komoly üdvözlések következtek s az affér elintéződvén, ki-ki elvonult.
Az egész hivatal rendkívüli izgalomban várt. A tisztviselők új részletekért járkáltak egymáshoz, egyik ajtóból a másikba fordultak, a folyosón tárgyaltak.
Mikor az ügy befejeződött, általános volt a csalódás. Valaki megszólalt:
– No, Lesable-nak ettől se lesz gyereke! A megjegyzés szájról-szájra járt. Az egyik kolléga vicces verset rögtönzött.
Mikor azonban már minden elintéződöttnek látszott, Boissel új nehézséget vetett fel:
– De most már hogy viselje magát a két ellenfél, ha újra szembekerülnek egymással? Köszönjenek egymásnak? Vagy tegyenek úgy, mintha nem ismernék egymást?
Úgy döntöttek, hogy a főnök szobájában fognak találkozni, mintha merő véletlenség volna s Torchebeuf úr jelenlétében néhány udvarias szót fognak váltani.
A szertartásos jelenetet azon melegében végig is csinálták s Maze, miután bérkocsit hozatott, hazahajtatott, végérvényesen lesikálni a bőrét.
Lesable és Cachelin együtt mentek föl a házba, szó nélkül, elkeseredve egymás ellen, mintha a történteknek akár egyikük, akár másikuk lenne az oka. Lesable, mihelyt belépett otthonába, hevesenvágta le kalapját a fiókos szekrényre. Rákiáltott a feleségére:
– Most aztán elég volt, mondhatom! Párbajom van miattad!
Az asszony meglepődve s máris ingerülten bámult rá:
– Párbajod? És ugyan miért?
– Mert Maze megsértett… és te vagy az oka!
Az asszony közelebb lépett:
– Én? Ugyan!
Lesable dühösen vetette magát az egyik karszékbe. Újra kezdte:
– Megsértett… mit magyarázzam tovább!
De a felesége tudni akarta a dolgot:
– Légy szíves, ismételd el, mit mondott rólam?
Lesable elvörösödött, aztán dadogni kezdett:
– Azt mondta, hogy… azt, hogy… igen, a meddőségedet firtatta…
Az asszony összerázkódott, majd elragadta a düh s apai örökségül kapott nyersesége áttört nőiességén. Felcsattant:
– Mit?… Hogy én vagyok meddő! én!… Mit tud az a vadparaszt erről? Meddő… az hát… miattad… mert nem vagy igazi férfi! Ha máshoz mentem volna, akárkihez, érted? – volna gyerekem akárhány! Ah, és még te beszélsz! Én ugyan ráfizettem, hogy egy ilyen löttyedt rongyhoz mentem feleségül!… És ugyan mit feleltél annak a csavargónak?
Lesable hebegett, elrémülve az orkántól.
– Hát… felpofoztam…
Felesége elbámulva nézett rá:
– És ő erre mit csinált?
– Elküldte a segédeit. Így vagyunk!
Az asszonyt most már érdekelte az affér, vonzódott, mint minden nő, a drámai fordulatokhoz s hirtelen szelidültséggel kérdezte, már-már megbecsülést érezve ez iránt a férfi iránt, aki az életét teszi kockára:
– És mikor verekszetek?
A férj nyugodtan válaszolt:
– Nem verekszünk. A segédek elintézték az ügyet. Maze bocsánatot kért.
Az asszony vad megvetéssel meredt rá:
– Fúj! Mélyen megsértettek a jelenlétedben s te hagytad és nem verekszel! Még csak ez kellett teljes gyávaságodhoz!
Lesable felhorkant:
– Azonnal elhallgass! Jobban tudom nálad, hogy mivel tartozom a becsületemnek. Különben itt a Maze levele. Nesze, olvasd el és majd meglátod!
Az asszony elvette a papírlapot, átfutotta, egyszerre kitalált mindent s gúnyos nevetésre fakadt:
– Hát te is írtál egy levelet? Szóval féltetek egymástól! Juj, hogy a férfiak milyen gyávák! Ha mi lennénk a helyetekben, mi, nők!… Ebben az ügyben pláne engem sértettek meg, a feleségedet s te beéred ennyivel! Na, nem is csodálom, hogy nem tudsz eljutni egy gyerekig. Minden összevág. Az asszonyokkal szemben épolyan lágy izé vagy, mint a férfiakkal szemben. Fúj, micsoda remek paprikajancsit szereztem be magamnak!
Most egyszerre a Cachelin hangja és mozdulatai törtek ki belőle, a vén kaszárnyatöltelék mozdulatai és nyers férfihangja.
Így állt, csípőre feszített kézzel, magasra nyúltan, erőtől csattanón, kidagadó keblekkel;arca kipirult, hangja mélyen rezgett, a vér áttüzesítette lányos üdeségű arcát. Így nézte az előtte ülő összezsugorodott sápadt férfit, aki egy kicsit már kopaszodott is és borotvált arcát kurta, ügyvédes pofaszakállka oldalazta. Kedve lett volna megfojtani, letiporni ezt az embert.
És újra meg újra ismételte:
– Mindenre képtelen vagy… mindenre… A hivatalban is mindenkit a nyakadba hagysz mászni!…
Nyílt az ajtó. Cachelin jelent meg, akit a zaj csalt be. Megkérdezte:
– Mi az már megint?
Leánya visszafordult:
– Megmondtam a magamét ennek a figurának!
Lesable felemelte tekintetét s észrevette az apa és leány hasonlóságát. Úgy érezte, mintha fátyol szakadna le előtte, mely igazi mivoltában mutatja meg most itt ezt a két embert, akiket ugyanaz a vér és ugyanaz a közönséges, durva fajiság fűz össze. Elveszettnek látta magát, elkárhozottnak: velük együtt élni végig az életet.
Cachelin is kirukkolt:
– Még ha válni lehetne! Nem valami kellemes lehet kappan úr feleségének lenni.
Lesable talpra ugrott, dühtől remegve s felsebzetten ettől a szótól. Apósa felé indult, sziszegve az indulattól:
– Ki innen!… Ki!… Tudja meg, hogy itt énnálam van!… És én kiutasítom!…
Azzal felkapott a fiókos szekrényről egy teli savanyúvizes palackot, amelyet buzogány módjára forgatott meg.
Cachelin ijedten hátrált kifelé, úgy morogta:
– Hát ezt meg mi leli egyszerre?
Lesable dühe azonban nem csitult: sok volta jóból. A felesége ellen fordult, aki nem vette le róla a szemét, kissé elámultan a férji düh kitörésétől. Lesable letette a palackot a bútorra, s kiáltva mondta:
– Ami pedig téged illet… téged…
Minthogy azonban nem tudott mit mondani, miért cselekszik így, csak rámeredt az asszonyra, feldúlt arccal, – a hangja elbicsaklott.
Az asszony elnevette magát.
Ettől a vidámságtól, amely csak jobban sértette, egészen nekivadult s előreugorva, balkezével megragadta a nő nyakát, miközben a jobbal vad pofonokat mért rá. Az asszony kétségbeesetten, lihegve hátrált. Nekiment az ágynak s hanyattvágódott rá. Lesable nem engedte el, tovább verte. Majd hirtelen felemelkedett, elfulladva, kimerülten s hirtelen szégyenkezéssel brutalitása miatt, dadogta:
– Na lám… na lám… úgy-e?…
Az asszony azonban, mint akit megöltek, meg se mozdult. Hátán fekve maradt, az ágy szélén, arcát tenyerébe rejtve. Férje közelebb lépett hozzá, kínos érzéssel, hogy most már mi lesz s várta, hogy a nő felfedje az arcát: látni akarta, mi van vele? Pár perc mulva szorongása még nagyobb lett, – súgva szólongatta az asszonyt:
– Cora! hallod? Cora!
A nő nem felelt és nem mozdult. De hát mi baja? Mit csinál? És főleg, mit akar?
Lesable dühe elviharzott, gyorsan, ahogy jött, – undoknak érezte magát, csaknem gonosztevőnek. Megvert egy nőt, a saját feleségét, – ő, a hideg és okos ember, a jólnevelt és mindig józanul gondolkodó, És a visszahatás ellágyulásában a bocsánatkérés vágyát érezte, hogy térdre boruljon, hogy csókolgassa az ütésektől kipirult arcocskát.Ujja hegyével gyöngéden megérintette az asszony kezeit, amelyek láthatatlanná tették a nő arcát. Cora érzéketlennek látszott. Lesable becézgette, ahogy a megvert kutyát szokás simogatni. Az asszony erre se mutatta, hogy érzi. Szólongatta:
– Cora, hallod? én voltam a hibás, hallod?
A nő olyan volt, mint a halott. A férj most megpróbálta lefejteni Cora kezét. Könnyen engedett s Lesable meglátta az asszony egyik szemét, amely kinyíltan tágult rá, nyugtalanítva és zavarbahozón.
Újra rákezdte:
– Cora, értsd meg, elragadott a düh. Az apád vitt a végletekig. Férfiembert nem lehet így megsérteni!
Az asszony nem felelt, mintha nem is hallaná. Lesable nem tudta, mit kezdjen. Megcsókolta a nőt füle környékén s amint felemelkedett, egy könnycseppet látott a Cora szeme sarkában, egy kövér könnycseppet, amely levált és gyorsan végiggurult az arcon: – a szempillák megrándultak, gyors egymásutánban csapódva össze.
Lesable-t erős, fájó indulat kapta el, s kitárt karokkal borult rá feleségére; az asszony másik kezét is lefejtette ajka simulásával s csókokkal borítva a nő arcát, kérlelte:
– Szegény kis Corám, bocsáss meg, no, bocsáss meg.
Az asszony csak sírt, hangtalanul, kitörések nélkül, ahogy mélységes bánatában sír az ember.
A férfi magához szorította, simogatta, gyöngéd szavakat suttogott a fülébe, amit csak tudott. De a nő érzéketlen maradt. A sírása mégis megszűnt. Sokáig pihentek így, fekve és összefonódva.
Jött az este és árnyékkal lepte el a kis szobát.Mikor egészen sötét lett, a férfi nekibátorodott és olymódon kért bocsánatot, amely újraéleszthette reményeiket.
Mikor ismét fölkeltek, Lesable hangja és arca a rendes hétköznapi volt, mintha semmi sem történt volna. Az asszony ellenben meghatottnak látszott, a szokásosnál halkabb hangon beszélt és alázatos, csaknem simogató pillantásokat vetett a férjére, mintha a váratlan fenyítés megenyhítette volna idegei feszültségét s szívét. Férje nyugodtan szólt hozzá:
– Apád biztosan unatkozik odaát egyedül. Átmehetnél hozzá. És különben is, már vacsorázhatnánk…
Az asszony ment.
És csakugyan, már hét óra volt s a kis cseléd máris hívta Lesable-t az ebédlőbe. Kisvártatva Cachelin is megjelent, csöndesen és mosolygó képpel. Együtt jött a lányával. Mind helyet foglaltak az asztalnál s ezen az estén olyan meghitten diskurálgattak, mint ahogy már jórégen nem tették. Mintha mindannyiukkal valami örvendetes dolog történt volna.
Azonban az újra meg újra feltáplált és felajzott remények nem váltak valóra. A hónapról-hónapra szétfoszló várakozások, amelyeken nem segített Lesable állhatatossága, sem élettársának jóakarata, lázas aggodalommal töltötték el őket. Mindegyre egymást okolták a sikertelenségért és a kétségbeesett, lesoványodott, kimerült férj főleg a goromba Cachelin miatt szenvedett, aki otthoni hadakozásaik során már csak »Kakas úr«-nak szólongatta, nyilván annak a napnak az emlékezetére,amikor majdnem egy palack röpült a Cachelin szeme közé, amiért a »kappan« szót merte kimondani.
Leány és apa, ösztönszerű szövetségben, feldühödve az állandó gondolattól, hogy oly nagy vagyon hever a kezük ügyében, amit nem tudnak megragadni, minden lehető módon megalázták és gyötörték a tehetetlent, aki balszerencséjüket okozta.
Mikor asztalhoz ültek, Cora napról-napra elismételte:
– Ma szerény ebédünk van. Bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk. Nem rajtam múlik.
Ha Lesable a hivatalba indult, az asszony szobája mélyéből utána kiáltott:
– Vigyél esernyőt, nekem ne gurulj haza olyan sárosan, mint az omnibusz kereke. Különben is, nem én tehetek róla, hogy még mindig ezt a tintanyaló mesterséget kell csinálnod.
Ha pedig ő maga ment el valahová, el nem hagyta volna a mondást:
– Hja, ha más uram lett volna, azóta kocsin járhatnék!
Mindig, minden alkalommal csak ez járt az eszében, szemrehányásokkal csipkedte, szidalmakkal ostorozta a férjét, Lesable volt az egyetlen bűnös, Lesable volt csupán felelős a sok-sok füstbement pénzért, ami őt, Corát illette volna.
Egy este végre, mikor ismét elfogyott a Lesable türelme, felkiáltott:
– De a kutya mindenit, lesz itt egyszer csend? És először is: ha nincs gyerek, az egész csak a te hibád, érted? Mert ha neked nincs, hát nekem van…
Hazudott, mert ez mégis csak jobb volt az örökös szemrehányásnál s a szégyennél, hogy ne tartsák férfinak.
Az asszony végignézett rajta, előbb elképedve, az igazságot kutatva férje szemében, majd, megértve a dolgot, teljes megvetéssel:
– Neked? gyereked?
Lesable szemtelenül erősködött:
– Igen, egy törvénytelen gyerekem, akit Asnières-ben neveltetek.
Az asszony nyugodtan válaszolta:
– Jó. Holnap meglátogatjuk. Szeretném látni milyen.
Lesable azonban fülig pirult, úgy dadogta:
– Ahogy tetszik.
Az asszony másnap már hétkor fenn volt s mikor férje csodálkozott, ezzel felelt:
– Hát nem látogatjuk meg a gyerekedet? Tegnap este megígérted. Vagy talán mára már oda az apaságod?
Lesable kiugrott az ágyból:
– Nem gyereklátogatóba megyünk, hanem az orvoshoz. Az majd megmondja a magáét.
Az asszony felelt, mint aki biztos a dolgában:
– Igazad van. Az lesz a legjobb.
Cachelin vállalta, hogy a minisztériumban beteget jelent veje nevében; a Lesable-házaspár pedig, a szomszéd gyógyszerész útbaigazítására, pontosan egy órakor becsöngetett Lefilleul doktorhoz, több népszerű szülészeti mű szerzőjéhez.
A fehér falú, aranycirádás szalón, melybe léptek, rosszul volt bebútorozva s a székek sokasága mellett is kopárnak, lakatlannak tetszett. Leültek. Lesable zavarban volt, remegett, szégyenkezett. Rájuk került a sor s iroda-szerű helyiségbe jutottak, ahol egy alacsony, kövéres úr fogadta őket, szertartásosan és hidegen.
Várta, hogy szóba kezdjenek; Lesable azonban, fülig elpirulva, nem mert előrukkolni. Végreis a felesége szánta el magát s nyugodt hangon, mint aki mindenre kész, csakhogy célhoz érhessen, megszólalt:
– Doktor úr, azért jöttünk el Önhöz, mert nincs gyermekünk. Pedig emiatt nagy vagyon forog kockán.
A vizsgálat hosszadalmas volt, aprólékos és kínos. Azonban úgy látszott, Corát egyáltalán nem feszélyezte: átengedte magát az orvos figyelmes munkájának, mint olyan nőhöz illik, akit valami magasabb érdek lelkesít és támogat.
Bár csaknem egy teljes óra hosszáig foglalkozott a házastársakkal, a speciálista nem nyilatkozott véglegesen.
– Semmi rendellenességet sem találtam, – mondta, – sem valami különöset. Maga az eset egyébként elég gyakori. A test is annyiféle, ahány a karakter. Mikor annyi házasságot látunk, amelyet a két fél össze nem férő természete ront meg, nem kell csodálkoznunk, ha ismét másutt a meddőséget találjuk, amelynek oka a fizikai inkompatibilitás. A nagyságos asszony, azt hiszem, nagyszerűen fejlett és alkalmas a megtermékenyülésre. Kedves férje másrészt, noha semmiféle rendellenességet nem mutat, inkább legyöngültnek látszik, ami talán éppen annak a következménye, hogy túlságosan is igyekszik apává lenni. Szabad talán kikopogtatnom?
Lesable izgatottan vetette le a mellényét s az orvos hosszasan nyomogatta rá a fülét a tisztviselő mellére meg hátára, majd makacsul kopogtatta véges-végig, gyomortól nyakig, vesétől nyakszirtig.
A szívütés első tempójában némi zavart konstatált, sőt a tüdőt illetőleg is volt aggodalma.
– Vigyáznia kell magára, uram, nagyonvigyáznia. Egyelőre csak vérszegénységről van szó, kimerültségről, semmi másról. De az efféle jelentéktelenségek nagyon könnyen gyógyíthatatlan bajokká nőhetnek.
Lesable, sápadtan a félelemtől, utasítást kért, hogyan éljen? Komplikált életrendre szorították. Vas, félig sült hús, erőleves, testedzés, sok pihenés, nyáron vidéki vakáció. A doktor arra nézve is tanácsot adott, mi lesz a teendő, ha majd jobban lesz. Módszereket írt le, amelyek hasonló esetekben gyakran sikerrel váltak be.
A látogatás az orvosnál negyven frankba került.
Mikor kinn voltak az uccán, Cora tompa dühhel, a jövő minden sötét sejtelmével kiáltotta:
– Na, nekem ugyan kijutott!
Férje nem felelt. Félelem gyötörte, az uccán is az orvos szavait rágta és mérlegelte. Nem csapta be a doktor? Hátha máris elveszett embernek ítélte? Eszébe sem volt most az örökség, meg a gyerek! Az életéről volt most szó!
Úgy rémlett neki, hogy a tüdeje fütyöl és a szíve vadul ver. A Tuilériákon áthaladva, gyengeség fogta el és le akart ülni. Az ingerült asszony, hogy megalázza, állva maradt mellette s fölülről nézett le rá, megvető szánalommal. Lesable kínosan szedte a levegőt, túlozva az izgalmával járó lihegést; – balkeze ujjaival jobbkeze csuklóján, ütőere lüktetését számolta.
Cora topogott a türelmetlenségtől, úgy kérdezte:
– Vége lesz már ezeknek a cécóknak? Mikor készülsz el már?
A férfi felkelt, mint ahogy az áldozatok szoktak s újra elindult, egy szó nélkül.
Mikor Cachelin meghallotta a vizsgálat eredményét, egyáltalán nem fékezte a dühét. Ordított:
– Szépen vagyunk, mondhatom, szépen vagyunk!
És vad szemekkel mérte végig a vejét, mintha rögtön föl akarná falni.
Lesable se látott, se hallott: ő csak az egészségére gondolt, fenyegetett életére. Kiabálhattak ezek, apa meg a lánya, akármit, ezek nem voltak az ő bőrében és ő ezt a bőrt meg akarta őrizni.
Asztalán orvosságos üvegek sorakoztak s minden étkezésnél kiméricskélte orvosságait, amit felesége mosollyal, apósa pedig kitörő hahotával kísért. Lépten-nyomon megnézte magát a tükörben, kezét minden pillanatban a szívére nyomkodta, hogy ellenőrizze a dobogását, ágyát pedig egy sötét szobában vettette meg, holmi lomtár-zugban, hogy elkerülje Corával a testi érintkezést.
Rettegő gyűlöletet kezdett érezni a nő iránt s érzésébe megvetés és undor vegyült. Ettől kezdve a nők egyébként is szörnyetegeknek tűntek fel előtte, veszélyes bestiáknak, akiknek csak a férfiak elpusztítása a hivatásuk; – Charlotte néni végrendeletére pedig már csak úgy gondolt, ahogy holmi puszta, elmúlt balesetre gondolunk, amelybe majdnem odavesztünk.
Ismét hónapok teltek el. Csak egy év volt hátra a végzetes terminusig.
Cachelin az ebédlőben óriási naptárt akasztott ki, amelyen minden reggel áthúzta az elmúlt napot s tehetetlen elkeseredése, a kétségbeesés, amellyel érezte, hogyan siklik messzebb hétről-hétre a nagy vagyon, a düh, arra a gondolatra, hogy tovább kell kínlódnia a hivatalban s aztán kétezer frank nyugdíjból tengődnie haláláig, –mindezek az indulatok iszonyú szavakra ragadtatták, amelyek kis híján, már-már csaknem a tettlegességig fajultak.
Nem tudott ránézni Lesable-ra, hogy meg ne reszkessen az őrjöngő vágytól: ütni, legázolni, összetaposni ezt az embert. Határtalan gyűlölettel gyűlölte. Ha látta, mint nyitja ki az ajtót, mint lép be, mindannyiszor az volt az érzése, hogy tolvaj hatolt be hozzá, aki legszentebb javától fosztotta meg, a család örökségétől. Jobban gyűlölte, mint a halálos ellenséget s ugyanakkor meg is vetette gyöngesége és különösen amiatt a gyávasága miatt, hogy az egészségéért való aggódásban lemondott közös reménységük további hajszolásáról.
Lesable csakugyan még elkülönültebb életet élt a feleségétől, mintha soha semmi kötelék sem fűzte volna össze őket. Közelébe se ment, nem nyúlt hozzá, még a tekintetét is kerülte, – szégyenből is, meg félelemből is.
Cachelin mindennap megkérdezte a leányát:
– Mondd csak, elszánta magát végre az urad?
Az asszony felelt:
– Nem, papa.
Az étkezésnél estéről-estére kínos jelenetek játszódtak le. Cachelin szüntelenül ismételgette:
– Ha valaki nem férfi, jobban tenné, ha felfordulna és helyet engedne egy arravalóbbnak.
És Cora hozzátette:
– Ami igaz, igaz. Vannak haszontalan és alkalmatlan figurák. Nem is tudom, mit lődörögnek a világon, hacsak azért nem, hogy mindenkinek terhére legyenek.
Lesable nyelte az orvosságait és nem felelt. Egy napon végül az apósa ezt ordította az arcába:
– Hát tudod, tudd meg, hogy ha most, amikor már jobban vagy, meg nem változtatod a viselkedésedet, akkor tudom istenem, mit fog csinálni a lányom!…
A vő felemelte a tekintetét: érezte az új gyalázatot és a szemével kérdezett. Cachelin folytatta:
– Mást fog befogadni a helyedbe, nahát! És kutya szerencséd, hogy ez eddig is meg nem esett! Ha valaki ilyen litty-lotty-emberhez megy feleségül, mindent megengedhet magának.
Lesable fakó arccal felelt:
– Én ugyan nem fogom megakadályozni, ha őnagysága követni akarja az apja jeles tanácsait.
Cora lesütötte a szemét. Cachelin pedig, aki homályosan érezte, hogy nagyon is kemény dolgot mondott, egy kissé zavartan hallgatott el.
A minisztériumban a két férfi látszólag elég jó egyetértésben élt. Valami hallgatag megegyezés alakult ki közöttük, hogy eltitkolják kollégáik előtt családi harcaikat. »Kedves Cachelin«-em, – »kedves Lesable«-om, – így szólítgatták egymást és odáig mentek a színlelésben, hogy együtt nevettek a tréfákon, mint akik boldogok és meg vannak elégedve közös életükkel.
Lesable és Maze viszont úgy viselkedtek egymással szemben, azoknak az ellenfeleknek szertartásos udvariasságával, akik kis híján majdnem megverekedtek. A meghiusult párbaj, melynek izgalmát mégis átélték, túlzott udvariasságot teremtett közöttük, fokozottabb figyelmet s talán a kölcsönös közeledés titkos vágyát is, amelyetholmi új komplikációk homályos félelme is diktálhatott. A többiek észrevették és helyeselték ezt a viselkedést, mint olyan úriemberekét, akiknek lovagias ügye volt egymással.
Már messziről köszöntek egymásnak, kimért komolysággal, keményen és méltóságosan röpítve le a kalapjukat.
Beszélni nem beszéltek egymással, – egyik sem merte vállalni a kezdeményezést.
Egy napon azonban Lesable, mikor a főnök sürgősen hivatta, buzgalmában futva ment végig a folyosón s a fordulónál teljes lendülettel vágódott éppen a hasába egyik kollégájának, aki ellenkező irányból jött. A kolléga Maze volt. Mind a ketten visszahőköltek, majd Lesable zavart és udvarias hadarással tudakolta:
– Pardon, uram, nem történt valami baja?
A másik válaszolt:
– Semmi a világon, uram.
Ettől kezdve illendőnek találták, hogy egy-egy szót váltsanak. Majd, versengve az udvariaskodásban, igyekeztek kölcsönösen előzékenyek lenni, amiből nemsokára bizalmasság, majd valóságos meghitt viszony fejlődött, az a tartózkodással mérsékelt meghittség, amely olyan emberek közt indul, akik előbb félreismerték egymást s most valami félénk habozás bénítja meg a lendületüket; végre az udvariaskodásokból, az egymás szobájában tett vizitekből, barátság nőtt ki.
Most már gyakran csevegtek, mikor a rendtiszti szobában terefere volt. Lesable sokat vesztett stréberes rátartiságából, Maze is félretette világfias modorát; – Cachelin pedig bele-belevegyült a diskurzusba s úgy látszott, érdeklődve figyeli barátkozásukat. Olykor-olykor, a szép kolléga távozása után, mikor az kihúzott derékkal lépdeltodább, homlokát majdnem beütve az ajtó szemöldökfájába, Cachelin mordult egyet, rápislantva a vejére:
– Ez aztán legalább szép szál legény!
Egy reggel, mikor mind a négyen együtt voltak, mert Savon apó sohasem hagyta abba a másolást, a vén díjnok széke, amelyet nyilván valami tréfacsináló megfűrészelt, összetört gazdája alatt s a jámbor öreg végiggurult a padlón, nagyot kiáltva ijedtében.
A három kolléga odarohant. A rendtiszt a kommunisták ármányának minősítette a dolgot, Maze pedig mindenáron látni akarta a sérült testrészt. Cachelin-nel összefogva erővel le akarták vetkőztetni az öreget, hogy, mint mondták, bekötözzék, de Savon apó kétségbeesve ellenkezett és azt kiabálta, hogy nem történt semmi baja.
Amikor a vidámság elült, Cachelin egyszerre csak elkiáltotta magát:
– Nézze csak, Maze úr, mit szólna hozzá, most, hogy így szépen együtt vagyunk, ha meghínám magát hozzánk vasárnapra, ebédre. Mindnyájan örülnénk neki, a vőm is, én is, a lányom is, aki névről úgyis jól ismeri, hiszen otthon sokszor szóba kerül a hivatal. Beleegyezik, mi?
Lesable, noha hidegebben, csatlakozott apósa kéréséhez:
– Igazán, jöjjön el, nagyon örülnénk.
Maze habozott, zavarban volt, mosolygott, a mende-mondák emléke feléledt benne.
Cachelin sürgette:
– Ki vele: jön vagy nem jön?
– Hát jó! elfogadom a meghívást.
Mikor az apa otthon azzal lépett be, hogy: – Mit szólsz hozzá, Maze kolléga nálunk ebédel vasárnap, – Cora első meglepetésében dadogott:
– Maze? – No de ilyet!
És elpirult a haja tövéig; maga sem tudta, miért. Annyiszor hallott beszélni erről az emberről, a szokásairól, a hódításairól, – mert Maze ellenállhatatlan nőcsábász hírében állt a minisztériumban, – hogy már régóta felébredt benne a vágy: megismerni ezt a szép fiút.
Cachelin folytatta, közben a kezeit dörzsölve:
– Majd meglátod, micsoda fenegyerek az és hozzá milyen szép fickó. Magas, mint egy dragonyos, nem hasonlít ám csöppet sem az uradhoz!
Az asszony nem felelt, zavarban volt, mintha kitalálták volna, hogy már álmodozott a kidícsért lovagról.
A lakomát ugyanazzal a gondossággal készítették elő, mint annak idején a Lesable ebédjét. Cachelin megtárgyalta a fogásokat, mindent kitünőnek kívánt s mintha valami be nem vallott, még határozatlan bizakodás támadt volna a szívében, vidámabbnak látszott, valamely titkos és biztos jó sejtelemtől derűsnek.
Az egész vasárnapot az előkészületek lázas ellenőrzésével töltötte, míg Lesable egy sürgős ügyiratot intézett el, amelyet előző nap hozott haza a hivatalból. November első napjaiban voltak, az új esztendő közeledett.
Hét órakor megérkezett Maze, nagyon jókedvűen. Úgy lépett be, mint aki otthon van és udvarias szavakkal nagy rózsacsokrot nyujtott át Corának. A jótársaságban otthonos emberek bizalmas hangján tette hozzá:
– Asszonyom, én valahogy úgy érzem, hogy már ismerem Önt egy kissé, sőt hogy már kislány kora óta ismerem, hiszen édesapja sok éve beszélt már nekem Önről.
Cachelin a virágok láttára felkiáltott:
– Ez aztán előkelő dolog, annyi szent!
És leányának eszébe jutott, hogy Lesable nem hozott virágot annak idején. A szép gavallér pedig szinte elbűvöltnek látszott, nevetgélt, a jó fiú volt, aki elsőízben tesz látogatást régi barátainál. Corát gáláns, diszkrét szavakkal rohamozta meg, amelyektől az asszony arca bíborpiros lett.
Maze nagyon kívánatosnak találta az asszonyt. Cora meg őt nagyon elbűvölőnek. Mikor távozott, Cachelin odavetette:
– No, úgy-e jó pofa? Micsoda csirkefogó lehet ez, te! Minden asszonyt befon!
Cora, kevésbé lelkesedő hangon, de bevallotta, hogy »kedves embernek találja és nem is olyan pozőrnek, mint amilyennek gondolta!«
Lesable, aki a szokottnál kevésbé fáradtnak és rosszkedvűnek látszott, szintén elismert annyit, hogy az első időkben »félreismerte« a barátját.
Maze járni kezdett a házhoz, eleinte tartózkodó módon, majd mind gyakrabban. Mindenki szerette. Hívogatták, kedvében jártak. Cora a kedvenc ételeit főzte neki. És a három férfi meghitt viszonya olyan élénkké vált, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az új barát elvitte a családot a színházba, ujságoktól szerzett páholyokba.
Gyalog szoktak hazamenni, végig a zsúfolt éjszakai uccákon, a Lesable-ék kapujáig. Maze és Cora mentek elől, egyforma lépésekkel, összesímult csipőkkel, ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a ritmusnak a ringásával, mint két olyan lény, akik arra születtek, hogy egymás oldalán járják az életet. Félhangon beszélgettek, mert csodálatosan értették egymást, elfojtott, közös kacajaik voltak. És a fiatal asszony olykorhátrafordult, hogy egy pillantást vessen apjára és a férjére.
Cachelin jóakaratú tekintettel simogatta őket s gyakran jelentette ki, már nem is gondolva rá, hogy a vejéhez beszél:
– Mégis csak nagyszerű egy pár, öröm őket együtt látni.
Lesable nyugodtan felelte:
– Majdnem egyforma magasak.
És boldogan attól az érzéstől, hogy a szíve kevésbé erőszakosan ver, hogy a gyors járástól már nem liheg annyira s hogy általában egész közérzése megjavult, lassanként megenyhült az apósával szemben is, aki különben egy idő óta be is szüntette már epés megjegyzéseit.
Újévkor Lesable megkapta főtiszti kinevezését. Olyan nagy volt az öröme, hogy hazaérkezve, megcsókolta a feleségét, félév óta először. Az asszony egészen zavarodottnak látszott, feszélyezettnek, mintha valami illetlen dolog érte volna a férje részéről; – Maze-ra nézett, aki szintén eljött, hogy az újév alkalmából tisztelegjen és minden jót kívánjon. És Maze is zavar-félét mutatott: az ablak felé fordult, mint aki nem akarja látni, mi történik.
Cachelin azonban nemsokára ismét ingerlékeny lett, rosszmájú, – újra gonosz tréfákkal kezdte piszkálni a vejét. Sőt Maze-nak is neki-nekitámadt, mintha őrá is haragudnék a fölöttük lebegő katasztrófa miatt, melynek elkerülhetetlen terminusa percről-percre közeledett.
Egyedül Cora mutatkozott teljesen nyugodtnak, teljesen boldognak, a boldogságtól ragyogónak. Úgy látszott, végleg elfelejtette a fenyegető és már oly közeli határidőt.