Március is elkövetkezett. Minden reményhiábavalónak látszott, hiszen július 20-án már itt lesz Charlotte néni halálának harmadik évfordulója.
Kora tavasz zsendítette a földeket s Maze azt indítványozta, hogy egy vasárnap ránduljanak ki a Szajna-partra, ibolyát szedni a cserjésekben.
A reggeli vonattal indultak és Maisons-Lafitte-ben szálltak ki. A csupasz ágak közt még téli borzongás futott végig, de az újra-zöld, ragyogó füveket már fehér és kék virágok foltjai tarkázták; a domboldalak gyümölcsfái rózsaszínű fűzéreket emeltek sovány karjaikkal, melyeket kipattogzó rügyek borítottak.
A lomha Szajna szomorúan, a minapi esőktől sárosan, hömpölygött partjai között, melyeket megtépázott a télvégi áradás; az egész vidék olyan volt, mintha vízbe áztatták volna: mintegy most kelt ki a fürdőből s nedves, édes ízekkel párolgott az első napsugarak langyosságában.
Elszéledtek a ligetben. Cachelin rosszkedvűen bökdöste botja végével a rögöket, a szokottnál is nyomottabb hangulatban, ez a nap csak még keservesebben emlékeztette a nemsokára teljes balsorsra. Lesable szintén kedvetlen volt, félt, hogy a lába átnedvesedik a fűben, míg a felesége és Maze csokorba kötik a virágjaikat. Cora már néhány napja betegesnek, fáradtnak és sápadtnak látszott.
Most is azonnal kimerült s vissza akart fordulni, hogy most már egyenek valamit. Kis vendéglőbe tértek be, amely egy omladozó régi malomnak támaszkodott s nemsokára felszolgálták nekik a kiránduló párizsiak hagyományos villásreggelijét a kis lugasban, a két szalvétával megterített faasztalon, egészen közel a folyóhoz.
Ropogtatták a sült kövipontyot, falatozták a burgonyával körített marhahúst s éppen körbejárta zöldsalátával teli tál, mikor Cora hirtelen felkelt a helyéről s futni kezdett a folyópart felé, két kezével a szájára szorítva a szalvétáját.
Lesable nyugtalanul kérdezte:
– Mi az, mi van vele?
Maze zavartan, kivörösödve dadogott:
– Igazán nem tudom… furcsa… az elébb még egészen jól volt…
Cachelin pedig elképedve ült egy helyben, villája megállt a levegőben, a hegyén egy levél salátával.
Aztán ő is felemelkedett, hogy leánya után nézzen. Előrehajolva, meglátta az asszonyt, amint fejét szenvedőn támasztja neki egy fának. Hirtelen gyanú nyilalt végig az apán, a térde is belebicsaklott: visszahanyatlott a székre s táguló szemmel nézte a másik két férfit, akik most szintén zavartnak látszottak, mind a ketten. Cachelin aggódó tekintettel kutatta az arcukat, nem mert megszólalni, kábultan a félelemtől és a reménységtől.
Eltelt egy negyedóra, mély csendben. Aztán Cora visszajött, kissé sápadtan, nehezen lépkedve. Egyikük sem fogadta nyilt kérdéssel: mindegyiken látszott, hogy valami boldog eseményt sejt, amiről kínos beszélni, de amely miatt mindegyik ég a kíváncsiságtól és egyben fél is megtudni a bizonyosat. Cachelin csak ennyit mondott:
– Jobban vagy?
– Köszönöm, jobban, – válaszolt az asszony, – semmi az egész. De korán menjünk haza, fáj egy kicsit a fejem.
S ahogy útnak indultak, Cora a férje karjába kapaszkodott, mintegy jelezve a titokzatos valamit, amelyet egyelőre még nem mer bevallani.
A Saint-Lazare pályaudvaron szétvált a társaság. Maze-nak hirtelen valami állítólag el nem intézett dolga jutott eszébe s az elköszönő kézszorítások után odább állt.
Cachelin, mihelyt egyedül maradt a lányával és vejével, feltette a kérdést:
– Mi bajod volt a villásreggeli alatt?
Cora azonban először egyáltalán nem válaszolt; aztán, némi habozás után:
– Semmi az egész… egy kis gyomorrontás…
Bágyadt léptekkel ment tovább, ajkán mosoly. Lesable kényelmetlenül érezte magát, meg volt zavarodva, össze-vissza, ellentétes gondolatok zsongtak benne, tele a fényűzés éhségével, süket haraggal, be nem vallott szégyennel, gyáva féltékenységgel, – úgy tett, mint azok az alvók, akik reggel behúnyják a szemüket, hogy ne lássák a fénysugarat, amely besiklik a függöny résén s ragyogva tűz egyenesen az ágyukra.
Mihelyt hazaértek, azt mondta, hogy be kell fejeznie valami munkát és bezárkózott.
Cachelin ekkor rátette a két kezét a lánya vállaira:
– Nna… úgy-e, hogy terhes vagy?
Az asszony dadogott:
– Azt hiszem, igen… már második hónapja…
Be sem fejezte a mondatot, mikor Cachelin nagyot ugrott örömében; aztán táncolni kezdett a lánya körül, valami népies kánkánt, amelyre még a régi katonaidőkből emlékezett. Emelgette a lábát, ugrált, nem törődve a potrohával, felfordította az egész lakást. A bútorok beleremegtek, a poharak az ebédlőszekrényben összekoccantak, a függőlámpa ide-oda himbált, mint valami hajó lámpása.
Aztán karjaiba ölelte drága leányát és viharosan csókolgatta; majd bizalmas kis legyintéssel csapott oda a leánya hasára:
– Csakhogy helyben vagyunk már egyszer! Megmondtad az uradnak?
Az asszony hirtelen elgyávultan suttogta:
– Még nem… vártam még vele…
Cachelin azonban közbekiáltott:
– Jó, jó… neked kényelmetlen… Várj csak, én majd megmondom neki, ne félj!
S máris rohant a veje lakásába. Mikor Lesable, aki semmit sem csinált, meglátta belépő apósát, felemelkedett. A másik azonban nem hagyott időt a tünődésre:
– Tudod-e, hogy a feleséged más állapotban van?
A férj zavarában nem tudott uralkodni magán, az arca két oldala egyszerre kipirult.
– Micsoda? Hogy Cora? Igazán? Mit mondasz?
– Azt, hogy Corának gyereke lesz, na! Érted? Micsoda szerencse!
És örömében megragadta a veje kezét, szorongatta, rázta, mintegy gratulálva vagy köszönetet mondva. Ismételte:
– Végre, csakhogy sikerült. Nagyszerű! Nagyszerű! Gondold meg csak, kérlek, miénk a vagyon!
Nem bírta tovább, meg kellett ölelnie a vejét. Kiabált:
– Te, több mint egy millió, érted? – több mint egy millió!
Újra táncra perdült, majd hirtelen:
– Dehát gyere, a feleséged vár, legalább csókold meg! – és átfogva a veje derekát, tolta és gurította maga előtt, mint valami labdát, be azebédlőbe, ahol Cora állva maradt, nyugtalanul, a füleit hegyezve.
Amint észrevette a férjét, visszahőkölt, hirtelen rémület fojtogatta. Lesable megállt előtte, sápadtan, dúltan. Mintha bíró lett volna, a felesége pedig a vádlott.
Lesable végre megszólalt:
– Úgy látszik, terhes vagy…
Az asszony remegő hangon dadogta:
– Úgy kell lenni…
Cachelin azonban mindkettőjüket nyakon fogta s valósággal egymáshoz kente őket, összenyomva az orrukat.
– Csókolózzatok hát össze, – kiáltotta, – a kutyafáját! Megéri a fáradságot!
S mikor eleresztette őket, kijelentette, az öröm vad túláradásával:
– Végre megnyertük a játszmát! Mit szólnál hozzá, Léopold, ha mindjárt vennénk valami vidéki telkecskét. Ott legalább rendesen meggyógyulhatnál!
Lesable megremegett erre a gondolatra. Az apósa tovább mondta:
– Meghívnánk oda Torchebeuf urat és nejét is, és mivel a helyettes főnök már úgyis a végét járja, egész szépen te jöhetnél a helyére. Az ember így egyengeti az útját.
Lesable szemei előtt sorra megjelent mindaz, amiről Cachelin beszélt: látta magát, amint fogadja a főnököt, a szép fehér vidéki ház előtt, a folyóparton. Vászonkabát lesz rajta, a fején panamakalap.
A remény valami édességgel töltötte el a szívét, mintha langyos és jó valamik olvadtak volna fel benne, amik könnyűvé és máris egészségesebbé tették.
Mosolygott, ha még nem is adott választ.
Cachelin, reményektől becsípve, álmokban ringatózva folytatta:
– Ki tudja? még befolyást is szerezhetünk a vidéken. Talán képviselő is lesz belőled. Mindenesetre, fogadhatjuk majd a környék társadalmát, traktákat rendezünk. Tartasz majd egy lovacskát meg egy könnyű kocsit, ami mindennap kivisz az állomásra.
Lesable lelkében a fényűzés, az elegáns és jó élet képei ébredeztek. A gondolat, hogy maga fogja majd hajtani kis kocsiját, mint a gazdagok, akiknek olyan gyakran irígyelte a sorsát, döntött. Nem állhatta meg, hogy ki ne bökje:
– Az ám, az aztán nagyszerű volna!…
Cora, mikor látta, hogy a férje meg van nyerve, szintén mosolygott, meghatott és hálás mosollyal; és Cachelin, aki már nem látott több akadályt, kijelentette:
– A vendéglőbe megyünk vacsorázni. A szentségit, erre csak csaphatunk egy kis áldomást!
Mikorra hazakerültek, egy kicsit mindnyájan be voltak csípve és Lesable, aki duplán látott és akinek a gondolatai is táncot jártak, nem talált be a maga külön odujába. Talán elnézésből, talán feledékenységből, abba az üres ágyba feküdt le, amelybe felesége készült lepihenni. És egész éjszaka úgy rémlett neki, hogy fekhelye himbálózik, mint valami hajó, ide-oda dől, előre-hátra hánykolódik és ringatózik! Holmi enyhe tengeri betegséget is érzett.
Reggel ugyancsak meg volt lepődve, mikor felébredve, Corát a karjai közt találta.
Az asszony kinyitotta a szemét, mosolygott s hirtelen kitöréssel megcsókolta a férjét, hálától és érzéstől áradón. Aztán beszélni kezdett hozzá,azon a halk hangon, amivel az asszonyok hizelkedni szoktak:
– Ha jó fiú akarsz lenni, ma nem mégy be a minisztériumba. Most már nem kell olyan pontosnak lenned, hiszen nagyon gazdagok leszünk. Ránduljunk ki újra, csak mi, így kettesben.
Lesable kipihentnek érezte magát, telve azzal a lusta jóérzéssel, mely az ünnepnapok kiruccanásait követi, zsibbadtan feküdt az ágy melegében. Lomha vágyat érzett: még sokáig maradni így, nem csinálni többé mást, csak ebben a puha csöndben élni. A jó restség új és hatalmas szükséglete bénította meg a lelkét, lett úrrá a testén. S egyre ott lebegett benne a ködös, boldog gondolat, hogy gazdag lesz, gazdag és független.
Egyszerre aggodalom lepte meg és halkan kérdezte az asszonytól, mintha félne, hogy szavait meghallhatják a falak:
– És igazán biztos vagy benne, hogy ez terhesség?
Az asszony nyomban megnyugtatta:
– Hogyne, persze hogy az! Nem csalódhattam…
A férfi pedig, kissé még mindig nyugtalanul, szelíden tapogatni kezdte a nőt. Kezét végigjártatta a puffadó hason.
– Csakugyan, igaz, – jelentette ki, – de a határidőig már nem betegszel le. Talán majd megtámadják az igényünket!
Erre a feltevésre düh fogta el az asszonyt.
– Hogyisne! még csak az kéne! ennyi nyomorúság, vesződség és kínlódás után még belénk is kössenek: – azt már csak mégse lehet!
A nagy méltatlankodástól le kellett ülnie.
– Menjünk azonnal a közjegyzőhöz, – mondotta.
Férje azonban úgy vélte, hogy előbb orvosi bizonyítványt kell szerezni. Újra elmentek tehát Lefilleul doktorhoz.
Az orvos rögtön megismerte őket.
– Nos, – kérdezte, – volt-e eredménye a kúrának?
Mind a ketten fülig pirultak és Cora kissé zavarodottan hebegte:
– Azt hiszem, hogy igen, doktor úr.
Az orvos dörzsölgette a kezeit:
– Biztosra vettem, biztosra vettem. Az a módszer, amit ajánlottam, sohasem eredménytelen, ha csak a házastársak egyike nem szenved teljes alkalmatlanságban.
Miután megvizsgálta a fiatal nőt, kijelentette:
– Brávó, itt a gyerek!
És egy ív papirosra felírta, hogy:
Alulírott orvos, a párizsi egyetem diplomájának tulajdonosa, bizonyítom, hogy Lesable Léopoldné szül. Cachelin asszonynál körülbelül háromhónapos terhesség összes szimptomáit találtam.
Alulírott orvos, a párizsi egyetem diplomájának tulajdonosa, bizonyítom, hogy Lesable Léopoldné szül. Cachelin asszonynál körülbelül háromhónapos terhesség összes szimptomáit találtam.
Aztán Lesable-hoz fordult:
– És ön? mi van a mellével, meg a szívével?
Megvizsgálta a férfit is, és teljesen gyógyultnak találta.
Távoztak az orvostól, boldogok voltak, vidámak, kart a karba fonva, könnyű léptekkel mentek. Útközben azonban Léopoldnak ötlete támadt:
– Te, mielőtt a közjegyzőhöz mennénk, jó lenne, ha egypár törülközőt tennél be a derék körül, ez mindjárt szembetűnne és hatásos is. A közjegyző legalább nem gondolná, hogy időt akarunk nyerni.
Hazamentek tehát s Lesable maga vetkőztette le a feleségét, hogy a csípő domborúságánmegfelelően segítsen. Tízszer is megváltoztatta a törülközők helyét s néhány lépésre hátrált, hogy mérlegelje a hatást, vajjon sikerült-e a teljes valószínűség?
Mikor végre meg volt elégedve az eredménnyel, újra útnak indultak s Lesable az uccán látható büszkeséggel sétáltatta végig a dombos hasat, amely az ő férfiúi jelességét hirdette.
A közjegyző barátságosan fogadta őket. Majd meghallgatta előadásukat, végigfutotta a bizonyítványt s Lesable erősködésére, hogy: – Különben is, közjegyző úr, elég egy másodperc is, csak rá kell nézni! – helybenhagyó tekintetet vetett a fiatal nő széles és kiemelkedő derekára.
A házastársak izgatottan vártak; a törvény embere végre megszólalt:
– Rendben van. Akár megszületett a gyermek, akár nem, a fő, hogy megvan, hogy él. Tehát a végrendelet végrehajtását felfüggesztjük a nagyságos asszony lebetegedéséig.
Mikor kimentek az irodából, a lépcsőházban összecsókolóztak, annyira nem bírtak az örömükkel.
A boldogságot jelentő felfedezés óta a háromtagú család tökéletes egyetértésben élt. Mindig vidám, zökkenőtlen, békés hangulatban voltak. Cachelin visszanyerte régi, hangos jókedvét, Cora pedig elhalmozta gondoskodásaival a férjét. Lesable is egészen más embernek látszott, elégedett volt, olyan jó fiú, amilyen azelőtt sohasem.
Maze ritkábban járt hozzájuk s úgy látszott, valahogyan nem jól érzi már magát a családkörében; mindenkor szívesen fogadták, de mégis több hidegséggel, mert a boldogság önző és nincs szüksége idegen résztvevőkre.
Sőt Cachelin, mintha bizonyos titkos ellenségeskedést is érzett volna a szép hivatali kollégával szemben, akit pedig, alig pár hónapja, ő maga vezetett be erőnek erejével a családi körbe. Ő volt az is, aki a család barátjának bejelentette Coralie terhességét. Egyszer váratlanul rátört Maze-ra az ujsággal:
– Mit szól hozzá, a lányom másállapotban van!
Maze játszotta a meglepettet.
– Ugyan, ugyan! – válaszolta, – na és persze, nagyon boldogok…?
– Azt már meghiszem! – felelte Cachelin és észrevette, hogy kollégája viszont egyáltalán nincs elragadtatva. Férfiember nem szereti, ha az a nő, akinek a szépet tette, ilyen állapotba kerül, akár ő volt az oka az illető állapotnak, akár más.
Vasárnaponként azonban Maze még mindig náluk ebédelt. De az együtt eltöltött esték kezdtek kínosakká válni, noha komoly ellentét sohasem merült fel; – és ez a különös zavar hétről-hétre nagyobb lett. Egy este aztán, mikor a vendég elment, Cachelin valósággal dühösen jelentette ki:
– Kezdem únni ezt az alakot!
– A dolog úgy áll, – felelte Lesable, – hogy a barátunknak nem igen válik előnyére, ha közelebbről megismeri az ember.
Cora lesütötte a szemét. Ő nem nyilatkozott. De mindig, mintha feszélyezve lett volna a szép Maze jelenlétében, aki viszont a maga részéről csaknem szégyenlős volt a nővel szemben, nemnézett rá mosolyogva, mint azelőtt, nem ajánlott fel színházi jegyeket s szinte úgy látszott, csak szükséges teherként viseli a nemrég még oly szívélyes jóbarátságot.
Történt pedig, hogy egy csütörtökön, ebédidőben, mikor Lesable hazakerült a hivatalból, Cora a szokottnál is hízelkedőbben csókolta meg oldalt a férje szakállát és a fülébe súgta:
– Nem fogsz megszidni?
– Ugyan már, miért?
– Azért, mert… mert, ez a Maze már megint itt járt. Én pedig, mivel nem akarom, hogy az emberek mindenfélét kotyogjanak, megkértem, hogy ezentúl ne mutatkozzék olyankor, amikor te nem vagy itthon. Úgy látszik, egy kicsit meg is sértődött!
Lesable meglepetten kérdezte:
– Na, és mit mondott?
– Oh, nem mondott semmi különösebbet, de azért nekem mégse tetszett és erre már arra szólítottam fel, hogy teljesen szüntesse be a látogatásait. Jól tudod, hogy papa és te hoztátok ide ezt az embert, nekem semmi részem se kívánja. Most aztán félek, hogy megharagszol, amiért kiadtam az útját.
A férj szívét elöntötte a hálálkodó öröm:
– Jól tetted, nagyon jól tetted. Inkább köszönettel tartozom neked.
Az asszony újra kezdte, hogy véglegesen tisztázza a két férfi viszonyát, ahogy eleve kitervezte:
– A hivatalban úgy fogsz tenni, mintha nem tudnál semmiről semmit, úgy fogsz vele beszélni, mint azelőtt: csak éppen nem fog többet hozzánk járni.
És Lesable, gyöngéden karjába ölelve azasszonyt, hosszasan, apró csókokkal hintette végig a szemeit és az arcát.
– Angyal vagy… angyal!… – ismételgette, és érezte, amint a gyermeket, a már jól kifejlett gyermeket hirdető has odadomborul a testéhez.
A szülés napjáig nem jött közbe újabb esemény.
Szeptember utolsó napjaiban Cora leánygyermeknek adott életet. Désirée-nek nevezték el, de mivel ünnepélyes keresztelőt akartak rendezni, úgy határozták el, hogy csak a következő nyáron tartják meg, a vidéki portán, amelyet közben megvásárolnak.
Asnières-ben nézték ki a házat, a dombon, amely a Szajna fölött emelkedik.
A tél folyamán nagy események játszódtak le. Mihelyt megkapták az örökséget, Cachelin beadta nyugdíjaztatási kérvényét, amelyet nyomban elintéztek s az öreg otthagyta a hivatalt. Szabad idejét azzal töltötte, hogy finom lombfűrész-munkákat csinált. Órákat, ládikákat, virágállványokat, mindenféle furcsa, apró holmit fűrészelgetett ki. Bolondja volt ezeknek a munkáknak, amelyekhez akkor szottyant kedve, mikor egyszer az Opera-avenue-n meglátott egy vándor árust, amint ilyen falemezeket dolgozott fel. Mindenkinek meg kellett csodálnia, nap mint nap, Cachelin új kompozícióit, amelyek tudákosan és gyermekesen cifrák voltak.
Ő maga, elámulva önnön művészetétől, szüntelenül ismételgette:
– Csudálatos, hogy mi mindenre képes az ember!
Mikor a helyettes főnök, Rabot úr, végre meghalt, Lesable töltötte be ügykörét, bár a címét még nem kapta meg, mivel legutóbbi előléptetése óta még nem telt el a szükséges idő.
Cora azonnal egészen más asszony lett, tartózkodóbb, elegánsabb, – megértette, kitalálta, megérezte mindazt a megváltozni valót, amire a vagyon kötelez.
Újév napján látogatást tett a főnök feleségénél, aki vaskos asszonyság volt, harmincöt éves párizsi élet után is vidékinek maradva. Cora úgy elárasztotta kedveskedéssel és hízelgéssel, hogy Torchebeuf asszony végre is elfogadta a keresztanyaságot. Cachelin nagyapó lett a keresztapa.
A szertartást egy ragyogó júniusi vasárnapon tartották meg. Az egész hivatal meg volt híva, a szép Maze-t kivéve, aki többé nem járt a házhoz.
Reggel kilenckor Lesable a vasúti állomás előtt várta a párizsi vonatot, míg a groom, nagy aranygombos libériában, kantárszáron tartotta a kövér ponnit, amely a vadonatúj kiskocsi elé volt fogva.
Messziről füttyentett, majd föltűnt a gép, maga után vontatva a vagónok füzérjét, melyből utasok áradata hömpölygött elő.
Az egyik elsőosztályú kocsiból Torchebeuf úr szállt ki nejével, akinek rikított a toalettje. Pitolet és Boissel a második osztályból kerültek elő. Savon apót nem merték egyenesen meghívni, de ki volt csinálva, hogy délután majd véletlenül összetalálkozik vele a társaság és akkor, a főnök úr beleegyezésével, őt is elviszik a lakomához.
Lesable rohant a följebbvalója elé, aki teljes törpeségében lépdelt előre császárkabátjában, melyen úgy virított a nagy érdemrend-csokor, mint valami kinyílt vörös rózsa. A roppant koponya,ráadásul a széleskarimájú kalappal, szinte agyonnyomta a csenevész testet s a mutatványos bódék csodáihoz tette hasonlóvá a főnök urat; felesége, ha egy kissé lábujjhegyre pipeskedik, nyilván megerőltetés nélkül elnézhetett volna Torchebeuf feje fölött.
Léopold ragyogó arccal hajlongott és hálálkodott. Feltessékelte a házaspárt a kocsiba, majd kollégáihoz futott, akik szerényen hátrább húzódtak, – kezet szorított velük, sajnálkozott, hogy az apró kocsiban nem viheti el őket is:
– Csak gyertek mindig a parton, míg oda nem értek a kapunkhoz: Désirée-villa, a kanyarodótól a negyedik ház! Siessetek!
És a kocsira szállva, megragadta a gyeplőt s indított, miközben a groom ügyesen a hátulsó kis ülésre pattant föl.
A szertartás a legsikerültebb módon folyt le. Utána hazamentek, villásreggelire. Az asztalkendő alatt mindenki ajándékot talált, megfelelőt az illető vendég fontosságának. A keresztanya tömör aranykarperecet kapott, férje rubin nyakkendőtűt, Boissel szattyánbőrtárcát, Pitolet pedig egy pompás tajtékpipát. A háziak szerint Désirée küldte ezeket az ajándékokat új barátainak.
Torchebeufné kivörösödve zavarában és örömében, felhúzta a csillogó karikát vastag karjára, a főnök pedig, mivel keskeny nyakkendőjén nem tudta elhelyezni a tűt, császárkabátja hajtókájába tűzte az ékszert, a becsületrend alá, mint holmi kisebbosztályú kitüntetést.
Az ablakon át ki lehetett látni a folyam nagy szalagjára, amely Suresnes felé ívelt, a fákkal benőtt partemelkedések mentén. A napfény záporként hullott a vízre s tűzfolyammá változtatta.Az étkezés eleinte nehézkesen folyt, mert a Torchebeuf-házaspár jelenléte nyomta. Később nekividámodtak. Cachelin vaskos tréfákat eresztett meg, melyeket megengedhetőnek tartott, hiszen gazdag ember volt; és a többiek nevettek.
Ha Pitolet vagy Boissel mond ilyeneket, nyilván megbotránkoztak volna.
Csemegénél be kellett hozni a gyermeket, akit mindegyik vendég megcsókolt. Csipkék felhőjében fulladozva, zavaros kék szemeivel, melyekből még hiányzott minden gondolat, rábámult a felnőttekre s kissé oldalt fordította pufók fejét, mintegy a figyelem első ébredezésével.
Pitolet, a többiek lármája közben, odasúgott szomszédja, Boissel fülébe:
– Újszülöttnek csakugyan új: szinte csöpög rólaa Máz!
A szójáték másnap körbejárt a minisztériumban.
Telt az idő, az óra kettőt ütött, mikor a likőrnél tartottak s Cachelin azt indítványozta, hogy nézzék meg a háztájat, aztán tegyenek egy sétát a Szajna-parton.
A vendégek processziója végigjárta az összes helyiségeket, a pincétől a padlásig, aztán a kertet is, az utolsó fáig és palántáig, majd két csoportra oszoltak, így indultak sétálni.
Cachelin, akit a hölgyek kissé feszélyeztek, Boissel-t és Pitolet-t elcipelte a parti kávéházakba, míg Torchebeufné és Lesablené, férjük kíséretében, a part másik lankáját választották, úriasszonyokhoz illően, akik nem keveredhetnek a vasárnapi csőcselék közé.
Lassan lépegettek a hajóvontató úton, mögöttük a két férfi hivatali dolgokról folytatott komoly beszélgetést.
A folyamon csónakok haladtak, nagy evezőcsapásoktól lendülve előre, vidám fiúk erejétől, akiknek mezítelen karján az izmok dagadtak a lesült bőr alatt. A nőutasok fekete meg fehér állatbőrökön heverve, kezelték a kormányt, kábultan a hőségtől, fejük felett vörös, sárga, kék napernyőket feszítve ki, melyek olyanok voltak, mint roppant, úszó virágok. Egyik csónakról a másikra kiáltások röpültek át, hivogató vagy szitkozódó szavak s valami távoli zaj, emberi hangok zavaros és nem szünő egybeömlése hirdette az ünnepnapok szerte nyüzsgő tömegeit.
Horgászó halászok álltak mozdulatlanul véges-végig a folyó mentén, miközben a csaknem mezítelen úszók, akik a nehézkes halászdereglyéken álltak, egymásután ugráltak fejest a vízbe, visszakapaszkodtak s újra kezdték.
Torchebeufné meglepődve nézte őket. Cora megjegyezte:
– Ez így megy minden vasárnap. Elrondítják nekem ezt a szép vidéket.
Könnyű, halk siklású csónak közeledett, két nő forgatta az evezőt, míg a hozzájuk tartozó két fiatalember a csónak fenekén heverészett. Az egyik nő a part felé kiáltott:
– Hollá, hollá! tisztességes úrihölgyek! Férfi van eladó, kell belőle?
Cora megvetéssel fordult el, karját a vendéghölgy karja alá csúsztatva:
– Már mutatkozni se lehet itt, menjünk innen. Micsoda gyalázatos perszónák!
Visszafordultak. Torchebeuf éppen ezt mondta Lesable-nak:
– Január elsejére rendben lesz. Az igazgató nekem formálisan megígérte.
És Lesable felelt:
– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg Önnek, kedves, jó főnök úr!
Visszatérőben összetalálkoztak Cachelinnel, Pitolet-vel és Boissel-lel, akiknek a könnyeik potyogtak a kacagástól, miközben valósággal magukkal vonszolták Savon apót, tréfából azt állítva róla, hogy egy kokott társaságában csípték el a parton.
Az öreg rémülten ismételgette:
– Nem igaz, kérem, nem igaz. Nem szép magától, Cachelin úr, hogy ilyeneket mond, igazán nem szép.
Cachelin fuldokolva kiabált:
– Te vén kópé! Hát nem mondtad neki, hogy: aranyos tyúkocskám, mi? De megfogtunk, adta vén disznaja!
Még a hölgyek is elkacagták magukat, a derék öreg annyira oda volt.
Cachelin folytatta:
– Ha Torchebeuf úr megengedi, foglyul ejtjük az öreget a ludasságáért és velünk kell vacsoráznia!
A főnök kegyesen beleegyezését adta. És most azon nevettek tovább, hogy a Savon apó nője hogy hoppon maradt. Az öreg tovább tiltakozott, kétségbeesve a gonosz ugratáson.
Estig se merítették ki az esetet s a tréfás kiszólások közé vaskos malacságok is csúsztak.
Cora és Torchebeufné a terrasz ponyvája alatt ülve nézték a sugárzó naplementét. A nap bíborszínű port hintett el a lombok közt. Az ágakat a legkisebb szellő se mozgatta; tiszta, végtelen béke szállt alá a lángoló és csöndes égből.
Még egy-két hajó vonult el a folyón, már lassabban, a rév felé igyekezve.
– Úgy látszik, – kezdte Cora, – ez a szegénySavon valami koldusfajzatot vehetett feleségül.
Torchebeufné, aki a hivatal minden aprócseprő dolgába be volt avatva, felelt:
– Igen, valami nagyon is fiatal árvalány volt az illető, aki megcsalta az öreget egy komisz fráterrel s végre is megszökött a csábítójával.
A kövér hölgy még hozzátette:
– Azt mondtam, hogy egy komisz fráterrel. Hát igazán nem is tudom. Azt mondják, nagyon szerették egymást. Akárhogy is volt a dolog, Savon apó bizony nem valami daliás jelenség.
Lesablené komolyan válaszolt:
– Ez nem mentség az asszony számára. A szegény öreg mindenesetre nagyon sajnálatraméltó. Nekünk van itt egy szomszédunk, bizonyos Barbou, aki ugyanígy járt. A felesége beleszeretett valami festőbe, aki itt szokott nyaralni és külföldre szökött vele. Nem tudom megérteni, hogy egy asszony hogy süllyedhet idáig! Az én véleményem szerint külön büntetést kellene kitalálni az efféle nyomorultak számára, akik ilyen szégyent hoznak a családjukra.
A fasor végén a dajka jelent meg, a csipkékbe burkolt Désirée-t hozva. A gyermek közeledett a hölgyek felé, rózsaszínűen ragyogva az alkony vörös-arany felhői alatt. A csecsemő a lángoló eget ugyanazzal a fakó, bizonytalanul elrévedező tekintettel nézte, amilyennel az emberek arcát.
A férfiak, akik távolabb csevegtek, mind közelebb jöttek; és Cachelin, megragadva unokáját, kinyujtott karral fölemelte, mintha az égbe akarná lendíteni. A gyermek körvonalai rárajzolódtak a láthatár tündöklő alapjára, hosszúbabakelengyéje fehér hullámzásával, mely egészen a földig ért.
És a nagyapa felkiáltott:
– Egy ilyen gyerek ér a legtöbbet a világon! Igaz-e, Savon apó?
Az öreg nem válaszolt, mert nem volt válaszolni valója, vagy talán, mert nagyon is sok mindenre gondolt.
Az inas kinyitotta a terraszra szóló ajtót s jelentette:
– Madame, a vacsora tálalva van!
»Az örökség«(L’héritage)ala Vie militaire-ben jelent meg, 1884 márciusában és áprilisában.
Jelen kötet végén található aMilliócímű novella, melybenAz örökségötletét először dolgozta fel Maupassant, mégpedig rövid tárca formájában.