HUSZTI HUSZT

Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe ezüstsávok vegyültek.

Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és franciául azonban kitünően tudott.

Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént még mekegve nevettek a rossz élcemen.

A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki, hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő eminenciája kezet nyujtott.Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte, ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és megölelt.

Igy aztán szent lett közöttünk a béke.

Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll, ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón fölmásztak a födélzetünkre.

Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.

Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az Adriának vette útját.

A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és albániai parasztokvoltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani. Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek között, akik némán nézték végig az egész procedurát.

A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.

– Ön magyar ember?

– Az vagyok.

– Mi a neve?

Megmondtam.

– Van valami legitimációja?

– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az embertől…

– Hm!

A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…

A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.

– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.

– Minek az?

– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.

– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!

– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak szokta magát mondani.

A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!

A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:

– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni.

Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi ésujságírói egyesületek elnökeihez és több képviselő barátomhoz.

Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok.

– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.

A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:

– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.

– A jerichói érsek?

– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe.

– De hiszen ez hazugság!

– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett.

Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes levelezőlapért? Ez lehetetlen.

Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem sorsommal.

A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó görög hadihajók eregettek.

Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült, egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske, kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“ válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőtés panama-kalapot viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt. Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.

A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára, közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos, hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…

A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy láttam.

Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.

Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.

– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben.

A névjegyen ez állott:

le baron F. Huszt de Huszt

Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói érsekre gondoltam…

A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát. Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija barátságosan csillogott felém.

– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt hozzám magyar nyelven.

Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda.

– Ön a jerichói érsek?!

Kissé meghajtotta magát.

– Voltam, de már nyugalomba vonultam.

– Magyarázza meg nekem –

– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.

Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a zsebéből és elémbe tartotta.

– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, – mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?

Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.

– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért,amit önnek Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már érti az összefüggést…

– Nem egészen!

– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam, hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy tisztességesen bántak önnel?

– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.

– Amint parancsolja.

A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a következő kérdéssel támadtam rá:

– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?

– Nem adta át a kapus a névjegyemet?

– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?

– Az enyém, mert magam csináltam.

Erre nem lehetett mit válaszolni.

Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.

– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll volt?

– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek, akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a szakembert is.

– Szakember alatt rendőrt ért?

A báró megvetően legyintett a kezével.

– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.

– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai, – ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?

– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?

– Nem tudtam.

– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné, hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a világ legnaivabb rendőrsége őrzi.

Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam rá:

– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.

– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem önt rokonszenvemről és hálámról.

– Ugyan?!

– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései sok élvezetes órát szereztek már nekem…

Itt a szavába kellett vágnom.

– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához tartozom…

Huszti kissé meghajtotta magát.

– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái megválasztásában…

– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.

– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát, akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.

– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem kíméletlenül.

A báró úr hűvösen mosolygott.

– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az őszinték.

Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót, amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.

– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.

– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára meríthet belőle inspirációt.

Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím állott:Mr. Hudson élete.Alcím:A kalandor naplója.

– Ön a napló hőse? – kérdeztem.

– Én.

– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?

– Amerikában Frank Hudson a nevem.

– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…

A báró kivette kezemből a csomagot.

– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.

– Mit keres Amerikában?

– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.

– Hát nem magyar ember?

– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb, semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.

– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért mondja el nekem mindezeket?

– A pénztárcámban mostanában gyászos apálykövetkezett be és körülbelül százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz méltóan utazhassam.

– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok lepta.

– A kéziratom háromszáz lap.

– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát tudom-e venni?

– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy megveszi-e vagy sem.

Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.

A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem. Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már megfájdult a szemem.

Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a bevezetés:

Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E. grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is így kiáltott föl: „Prachtkerl!“

Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek tanulják belőlük a simára nyalt stilust.

Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többeta szememet. Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.

Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. – H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés, szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.

A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben. „Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencseaz volt, hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.

Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.

Másnap fölkeresett a báró úr.

– Nos? – kérdezte.

A vállamat vonogattam.

– Ön nem tud írni, tisztelt uram.

Most már ő vonogatta a vállát.

– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet, hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.

– Nem bánom!

Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget. Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.

Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam.Sajnálom, hogy nem adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.

Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt Amerika felé. Azóta se láttam.

Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust, a várakozó ember hozzálépett.

– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.

– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!

– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.

– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.

– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr. Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél munkanapot veszítsek.

A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.

A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta rajta a fejét.

– Hé, mi az odakünn?

Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.

– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Ön titkárt keres?

– Igen, de nem reggeli négykor.

– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.

Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.

– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.

A fiatalember vállat vont.

– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak.

– Tud ön magyarul?

– Magyar ember vagyok.

– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel foglalkozott ön eddig?

– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.

– Mért hagyta ott a fogadót?

– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem akarták hozzám adni.

Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:

– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul. Ha erre képes, akkor szerződtetem.

Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet és átfutotta.

– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni. Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor velem ebédelhet.

– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár.

– Most elmehet.

– Előleget nem kapok?

– Nem.

A titkár meghajolt és elment.

A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.

Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.

– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.

Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a tolóablakot és kiszólt a négernek:

– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön béréből.

– Igenis, uram! – mondotta Jim.

Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.

– Honnan vette ezt a ruhát?

– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért.

– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?

– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél dollárt is.

– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.

– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem Douglaséknál.

Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes, magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről „a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban sokkal nobilisebb gondolkozásuember volt, semhogy elfogadott volna ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt. Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig, amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.

„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“

Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat. „Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat kenyeremet is. De ma már nem tehetem.Családos ember vagyok – tavaly feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket egy szép fiúmagzattal…“

Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.) Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta azt is, hogy magyarul ért.

Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt, belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson. Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.

Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának.A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az Avarffy nevet.

Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.

– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl és jőjjön velem!

– Mi baja az öregnek?

– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak nehezen mozog.

A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte a cselédeket a szobából.

– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik avenuen, ahol vasárnapdélutánonkint igen unalmas dalokat szoktak énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.

– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a titkár.

– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak, harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.

– Vagy úgy!

– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros folyószámlája van a Nevada-bankban.

– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a bankban, – mondotta szerényen a titkár.

– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.

A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.

– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is megírhatja a könyv befejezését.

– Óh igen, – mondotta a titkár.

– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer embernek,aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt. Elfogadja a megbízást?

– El!

Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt.

– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem éri meg önnek a tízezer dollárt.

– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.

– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.

A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek.

– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.

– Jó napot!

– Jó napot! Küldje be Bettyt!

A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.

– Mi van a gazdával, Jim úr?

– Meghalt! – válaszolta a fekete.

A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu, Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek mind metódista papok voltak.

A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel, amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt.

A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak, melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már az angol lord sem utazik,csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén.

– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.

A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“; „Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább vendégfogadója.

A két nő összenézett.

– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai milliárdos, akit olyan régóta vársz…

– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos!

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe. Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba merült.

Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt, akivel már mint jerichói érsekkelés Huszti báróval is találkoztunk. (Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának, mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel, bár ez törvényes tulajdona volt.)

A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna szóban.

– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod. Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.

– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál.

– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi veleszületik…

(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.)

– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány.

– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme se kutya.

– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus, szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen férfiarcokat.

Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak.

– Az uradról írnak itt.

– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony.

– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán.

– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske.

Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte.

Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda.

– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr.

– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos.

A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul! Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az asszony pedig a vészfékre…

Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős angolos kiejtéssel.

– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik…

Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel, hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül megszólalt a menyecske.

– Mi bizony amerikainak néztük.

Az utitárs most félretette lapját.

– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok.

– És mégis tud magyarul? Ez különös.

– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét.

– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép asszony.

(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.)

– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal leány.

– Most.

– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott?

– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.

Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal. Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni, hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.

A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött: huszti Avarffy, az ismert sportember…

Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorításáraEurópába jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle papirokat hordok én a kofferemben.

Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr. Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a pecsovics öccsnek.

Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá.

– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám.

Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett.

– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy poszthumus pamflettelakart bosszút állani az igazságtalanságért, amely rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr. Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal. Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem, hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki – ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjüvolt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája… Most azonban gyerünk aludni!

Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot, amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki.

Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának.

Frank Huszt-Hudson

Sacramento,Nevada U. S.

Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, aW. G. Hamynévre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W. G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó elnökjelöltje volt.

Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be, nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét.

– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, – mondotta a titkár.

Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott át a titkárnak. A titkár belepillantott.

– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi hitele van az Angol-Magyar-nál.

Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat: „Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit tehet. Üdvözli: Hamy.“

A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miutánszivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető.

– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár.

Huszt bólintott a fejével. Annak.

– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van.

– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam.

– És mindenét önre hagyta?

– Egypár milliót a metódistáknak juttatott.

(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…)

– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár.

– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen szakadt ki Amerikába.

– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel?

– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt.

– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a kereskedelmi vállalatokhasznából. Egészben véve mégis inkább a földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a kereskedők közé.

– Helyes.

– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő örül, ha szívességet tehet nekünk.

– Amint gondolja.

A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal.

– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen? Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!

A titkár megint Huszthoz fordult.

– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja, könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt hozzá és tegye azt, amit ő mond.

Huszt kezet fogott a titkárral.

– Köszönöm.

Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt:

– Ön most jött át első ízben a nagy vizen?

– Most.

– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a nevükön szólítani.

– Hanem? – csodálkozott Huszt.

– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.

– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt.

Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és szereplője volt.

A fiatalabbak mosolyogva néztek össze.

– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli!

A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez.

– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebbembereknek, akit ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket. Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a császári reakciót…

– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt.

– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az olmützi kazematákban…

– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt.

– Avarffy Sándor…

– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt.

– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul.

– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné volt…

– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye.

– Egy fiatal hölgy volt vele…

– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy!

– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett?

– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van egy fia, Imre, ő már meglett ember…

A főkonzul körülnézett a teremben.

– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt.

Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett benne.

Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén.

– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta.

– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam.

– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt?

– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam.

Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból megszólalt.

– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az ellenpárthoz tartozott. Az édesanyámezért elvált az apámtól és hogy megélhessünk, a hámorba kellett mennem.

– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán?

– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.

Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt mondotta neki:

– Ön nagyon megnyerte az embereket.

Back to Index Next