Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda. Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott.A háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem, hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.
Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt, gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje,a modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü, óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.
Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott Guidó úr kezén.
Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt. (A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaivalés szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.
Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt, összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai látszottak.
– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy szélhüdés érte…
– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.
De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába. Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy százesztendős tölgyfa.
– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.
– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott szőnyeg az oka.
– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy székre.
A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes, ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A felesége pedigúgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló szakácsnő.
– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.
– Nekem?
– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.
Guidó dühösen fölkacagott.
– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára. Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.
– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, – elméskedett az öreg.
E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy névjegyet tett az asztalra.
– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar apával.
Az öreg megnézte a névjegyet.
– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.
– Gépügynök? – kérdezte Pálma.
Most nézte csak meg a névjegyet:Frank Huszt-Hudson.
Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.
– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf őnagyméltóságától…
– Akkor jőjjön be.
Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az, akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.
A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.
– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.
– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.
Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig. Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.
– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.
– Mi az? Mi tetszik?
Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.
– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.
– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.
– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt.A mult hónapban halt meg. Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.
Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott, mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.
Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület káoszából, – de a lapok, hej a lapok!
Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.
– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr, hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához! Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, – levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!
Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:
– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem izgattam volna föl…
Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.
– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.
Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, fölbontotta és átfutotta.
– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat, és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi hivataltól.
Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:
– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…
Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet.Kissé meghajtotta magát, az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:
– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem, mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom, hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“
Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona… Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…
Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást, midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…
Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette tovább az öreg úr zsarnokságátés nyíltan a rokonszenves idegen pártjára állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:
– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat. Szervusz!
Azzal megrázta az amerikai kezét.
Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen ünnepélyesen megrázta jobbját.
Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó hangon mondotta:
– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját… Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezettmeg rólam a halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene lennem…
Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.
Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett, majd így szólott:
– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!
Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes helyzetét.
Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal honvédtisztet ábrázolt.
– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.
Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az amerikaira.
– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult a haja tövéig.
Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen csinosak voltak.
– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.
Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék látogatását.
– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.
Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.
– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt?
Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett kétúri barátjára, mintha azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan szólott a hosszu emberhez:
– Nem ismerem önt, sir!
A másik azonban tovább kellemetlenkedett.
– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád meg szakács volt a nagybátyám házában…
– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.
A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.
– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre elhozhat egy disztingvált idegent…
A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi viszonyoknak.
Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak, erélyesen ráripakodott:
– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!
A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E. gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a lábán.
Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra jelent meg akártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember. Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez, hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be, hogy te vagy a szakács fia!
Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.
– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled társaságunkat…
Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre. Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:
– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?
– Akár rögtön is!
Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal megmámorosodott a rokoni szeretettől.
– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta magában.
Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg Sándor úr.
– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.
Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek, akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró pénzesszekrényébe.
Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába. Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.
– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén, néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…
Az amerikai nem vette magára a dolgot.
– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.
– Nem értek az ilyen üzlethez…
Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…
– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…
Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez. Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.
– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.
Erre az volt a Pálma rendes válasza:
– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.
Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.
Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal nekitámadt Pálmának:
– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…
Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.
– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?
– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…
A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.
– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a selyemharisnyákat, – jegyezte meg.
– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.
– Most csak háromszáz korona.
Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a leányának.
– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.
Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog volt.
Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai ott lesz a huszti kastélyban.
Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása. Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett, hogyforróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü leánynak.
Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta, hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.
Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza. Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a birtokot.
Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az üggyel.
A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.
Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termetta vizililiom, a lejtős partot pedig rikitó mezei virágok borították.
Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.
Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát pompás fenyves sötétlett.
– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, – mondta Pálma.
– Nincs itt a közelben híd?
– Két mérföldnyire sincs.
– Akkor hogyan megy át az ember?
– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.
– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.
– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.
Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát, azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kisromot. Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik bolthajtást.
– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.
Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.
– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.
– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket is tanultunk.
– Példának okáért?
– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház tetejére fölmászni.
(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd mint Dummer Auguszt működött.)
Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával. A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelkiéletet is élt, mint annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.
– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok is kisülnének, akkor se leszbelőle baj. Avarffyéknak inkább van érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát látom…
Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt, aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?
Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és aleány éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette meg látogatását.
– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.
Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a sógornője ágyára.
– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.
– Parancsolj velem, édesem!
Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:
– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat beszélni?
– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok vissza.
– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?
– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.
– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.
– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod, akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü ember,semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.
Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.
Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő gúnyról.
– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat. Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.
– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.
– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom, hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod, de nekem kellemetlenséget okoztál.
A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái között.
– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a sajátpechedértengem teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a gavallérjaidat éshogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga akad Európa másik végében.
Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett azonban magán és halkan mondotta:
– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…
Zsezse igen előkelő arcot vágott.
– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle dolgokba…
Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a gyertyája után nyult.
– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó éjszakát.
Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.
– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem is vettemkomolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan fogom venni.
A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken törték a fejüket.
Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni. Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az epedő odaadás gesztusa volt.
Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék. Úgy éreztemagát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes holdvilág-tündérek rohannak meg.
A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt. Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.
Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga Buffalo Jim.
Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.
Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.
– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen, irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés gondolata.
– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.
– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.
(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az álmadozó lágyság és félénkség.)
– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni fogsz, ha szeretni fogsz.
– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat hozzá életének irányításához.Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás és a reménykedés.
Az amerikai elnevette magát.
– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.
Pálma is nevetett.
– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?
– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat, mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik szerződő felet.
Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá: Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.
A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő, tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a lovasoktól és egy fa tetejére menekült.Pálma lova erre azt hitte, hogy neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése nem illik tisztes korához.
Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos selyemfátyolt csaptak az arcára.
– Ki az? – kérdezte Huszt.
– Találja el! – suttogta valaki.
– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.
– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.
– Zsezse!
– Nos, mit akar?
Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta magát: – Jézus Mária!
– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.
– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az asszony.
– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.
– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.
– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?
Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.
– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.
Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.
Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is így fogadta:
– Mivel szolgálhatok?
Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.
Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve. Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég leszmegjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb nő.
Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak, aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől. Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett áldását a megkötendő frigyre.
Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának aneve – egy egész éjszakán át keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli diadalát a nemesi koronájánál.
Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat, hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.
A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt, hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.
Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr, félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, hogy a kezére áhítozzék.
A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te vagy, Fránci?“
A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy tudottvédekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb yankee-arcát és a hülyét játszotta.
Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét. Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak. A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:
– Tehát még él a jó öreg!
A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.
Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.
Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül visszasietett Avarffyékhoz.
Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.
– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a Nagybirtokosok Bankjának…Manap nem szabad már megvetni az ilyen morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő, gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is odatelepítenéd a folyószámládat…
– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában hozzátette: Csakegyetnem!)
Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez jutott.
– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse őnagysága.
– Nem igen, – válaszolt az amerikai.
– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.
– Ki az a Báthory Erzsébet?
Az asszony elnevette magát.
– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban alegszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.
– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.
– Megvan apa vasszekrényében.
Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.
Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.
– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk, hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.
– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.
– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban csak kétszázezret akarnakérte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.
– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, – nevetett Zsezse.
– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak magában. Fenszóval ennyit mondott csak:
– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.
Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.
– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.
– S te miért nem alszol?
– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet előtted halásztak ki a tengerből…
Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá. Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé. Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)
– Ha elfogadja, magának adom.
– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe tűzte.
Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába szállott.
– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.
Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé tekintett.
– Ebből szép slamasztika lehet!
Kopogtattak az ajtón.
– Yankee, odabenn vagy?
– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…
A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el… Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.
– Mi lesz most?
– Rejtsen el! – suttogta az asszony.
Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögévonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.
– Beszédem van veled, kezdte a leány.
– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.
– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani akarok, arról neki nem szabad tudnia.
Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…
Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:
– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem: Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess, ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.
– De Pálma, kérlek…
A leány szinte haragosan vágott a szavába.
– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én mostmegteszem azt, amit hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.
Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.
Az pedig kis szünet után így folytatta:
– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek. Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem. Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága, az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.
A spanyolfal kissé megbillent…
– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?
Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly meghatottság hangján mondta:
– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod csak fokozza nagyrabecsülésemet…
Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatbanfelborult a spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő után kapkodott. A könnyei peregtek.
– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt fog kérni!
Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.
– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!
Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a garádicsra.
Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!
Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyükarhölgyét látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta az amerikait:
– Kell egy pohár jó szilvórium?
Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:
– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.
Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:
– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes…